Tóth Krisztina: Csillag

Nem tudom, hogy én neked ki voltam,tumblr_lvghqclgJI1qiletdo1_500
de önmagamra úgy tekintek, mint aki
mellőled emlékbe itt maradt.

Most is úgy képzelem, az volt a létezés.
Rángó születés és kacér halál között
néhány érvényes, örvényes pillanat.

Testek beszéltek, de amit
elmondtak akadozva, annak
kevés köze volt szóhoz, szerelemhez.

Csak annyi, mint – riadt eufemizmusok –
emésztőgödörnek az emésztéshez, vagy a
gyepmesternek a nyári gyephez.

Az az éhség volt, az űrökön át zabáló,
újabb űrbe harapó lobos éhség,
az a sistergő, vörös óriás,

csak a kavargó égbolt, túl a testen,
táguló köd a földi percben,
és a fekete égen nem is volt más,

testek beszéltek iszonyú,
üszkös nyelven, kék lánggal égve
át az időn: füstölgő csillagok.

Próbáltam, persze, szépen élni,
de csak az anyaggal bírtam szóba állni,
és megijesztett, hogy belül mi ragyog.

megjelent a Holmi 2012. júliusi számában

Tóth Krisztina: Somnivore

Szeretkezés alatt a téli utca
szemed mögött kigyúló lámpasor98d2312d828924160e59f39102ac9f6c
és a járdát a fény befutja
állni egy ház előtt, ahol

Nagy a hideg a kutyák se ugatnak
nézel a hóba a fagyott pisifoltra
és próbálod a csikket beledobni
ha eltalálom most mi lenne hogyha

Elmondanám hogy nem bírlak szeretni
hogy sose bírtam senkit igazából
Ha most bemennék nem történne semmi
mert mindig ott egy utca ott a máshol

Hogy évek óta nem tudok aludni
ebben a testben senki kézzel
ha simogatja sem tudja lehunyni
benti szemem a hóba néz fel

Ha becsöngetnék csak mert éppen arra
jártam leülnék semmi újság
Ha kinyitnám a szemem belehullana
a szemedből az összes szomorúság –

ajándék, mellyel meglepem…

Az idei karácsony sajnos friss bejegyzés nélkül telt el, szinte csak verseket posztoltam. Most viszont úgy gondoltam, ha már ilyen jeles nap a mai, születésnapom alkalmából készítek egy köszöntést. Mi más lehetne terítéken, mint a legismertebb születésnapi vers, amelyből szinte minden magyar ember idézni tud, József Attila Születésnapomra című alkotása (Itt elolvasható). Mégsem szerettem volna csupán a verset, esetleg egy elemzését közzétenni, így két, számomra igen kedves kortárs költő, Varró Dániel és Tóth Krisztina parafázisának, reflektálásainak összehasonlítását készítettem el.

bc6acf42ea850d454d334328a5b4a461Varró Dániel Harminckét éves múltam és Tóth Krisztina Porhó című verseit választottam. Habár mindkét költőnek több átirata is készült József Attila költeményéből, ez a kettő talán könnyebben értelmezhető a befogadók számára.
Mindhárom mű egyfajta létösszegzés, a születésnapos költő  – természetesen a 32 éves – a múlt felé fordul, hogy sorra vegye, mi az amit eddig elért az életében, mi az ami hiányzik, mire büszke. A két kortárs vers közös vonása, hogy mindketten meglepetten veszik tudomásul életük éveinek növekedését, szinte váratlanul éri őket az évforduló újabb pillanata (“Csak ámulok, hogy jé, nekem/ félig lefolyt az életem”; “De ért már más is, mint e sokk”).
Egyfajta leltárként is tekinthetnénk a verseket – gondoljunk csak Kosztolányi Dezső Van már kenyerem, borom is van kezdetű művére. Kosztolányihoz hasonlóan mindkét versben megjelenik a család, a gyermek, mint a leltár egyik fontos alkotóeleme. De nem csak feltűnik, hanem humoros, kedveskedő szövegkörnyezetben helyezik el mindketten. (“Van már nejem, van kisfiam,/ s jut asztalomra kifli, jam”; “sőt, egy bocsom is van (de szép!),/ beszélni is kezd majd ez év/ telén”) Nem csak a családot, de a költészetet is mindketten ugyanolyan fontosnak.
A versek hiába összegeznek, mindkettő bizonytalan a leltárkészítésben: vajon érdemes e mindezt számba venni, megemlékezni róla? Mindketten kérdésekkel fejezik ki határozatlanságukat. (“létösszegeznem illenék/ emitt./ De mit?”; “egyszercsak majd megérkezem/ s ittlétemet/ átlátom ott ?!”) a888a5bafc054f37580282006df5ee26

A két vers azonban ellenkező időszemléletet mutat: míg Varró a múltba, Tóth a jövő felé kacsintgat. (“Hogy jaj, a múlt pár passzusát/ nem költhetem már basszus át, /alap/
a lap,”; “mélyén mi ülepszik, mi lesz,/ így fog eltelni, élni ez?”).
Nagyon fontos és szemléltethető különbség a költemények között, hogy míg az Önfelköszöntő költemény (Varró Dániel verse) leltározása konkrét, megfogható tárgyakat, tulajdonokat vesz latba, addig Tóth Krisztina az elvont dolgok irányába fordul el, a gyermekén kívül például a költészetét tartja eredménynek. (“hová gomolygott nyomtalan,/ és ugyan hol, ha nyoma van,/ szivek,/ szavak”).
Az művek ellentétei közül még kiemelendő a versek formája és ritmusa: habár mindkettő a József Attila-féle formát követi, tehát a versszak utolsó két szavát helyezi rímpárba, Varró Dani költeménye sokkal inkább követi az eredetit, míg Tóth Krisztina meg-megtöri a ritmust és a versszakok utolsó szavai a következő sorok kezdőszavaivá válnak.

Természetesen nem csak e két költő készített reflektálást. Ha valaki kedvet kapott, hogy többet is elolvasson, annak ajánlom Lackfi János Születésnapotokra, Kovács András Ferenc Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!, valamint Szőcs Géza Születésnapomra című verseket.

Tóth Krisztina: Napló

5b4c7dd352475e4f88e4b8d23d73734c

Jár ide egy rigó körbeugrál csipeget néha fölnéz.
Szeretem ezt a napszakot száradó ruhát kirakni sárga fűre.
Bolygó körhinta-fény nyárvégi csönd szívben törökméz.
Ahogy lebeg a kerten át az árnyék deja vu-je.

Bent a szobában is mint egy poros könyvben a lapok közt.
Préselt levél színű szemhéjak mind lecsukva.
Miért nem mondjuk a múltra elment miért nem a mostra eljött.
Ha a jövő jövő nézem a falon ágak és fény-reluxa.

Tudok két ilyen délutánt is teaszín levegőt mintha látnám..
Gyerek voltam begurult a zsiguli a telekre.
Gereblyéztünk voltak már gesztenyék is a járdán.
Alacsonyan sütött olyan a másik is hogy most lehetne.

Hazamenet a küszöbre hullott levél várt egyszer írt csak.
Az aki hagyta kár hogy nem talált otthon mert hol is voltam.
Tudtam előtte is de csak mint lombokra néz a színvak.
Milyen is az idő látom hogy elmúlt én meg hol is voltam.

vannak dolgok, amiket nem szabad az életben látni

Tóth Krisztina: Pixel, Magvető 2011

Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és a jelen szétfeslő rétegeit. És miden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.

pixel1 Legtöbbünknek a pixelekről a képpontok jutnak eszébe, azok, melyeket egy-egy képet alkotva, felnagyítva apró, homályos négyzetekként láthatunk. Tóth Krisztina kötete is pixelekből épült, jelentéktelennek tűnő, mégis sorsfordító élettörténetekből. Pixelekként foghatjuk fel a fejezeteket, de akár a szereplőket, vagy a történéseket is. Majd ahogy a felnagyított kép pixelei kirajzolódnak, úgy tűnik fel az olvasás folyamán, hogy ezek az apró képek, a kiragadott élethelyzetek egy hálózatot, egy nagyobb képet, egy kerek történetet alkotnak.

A pixeleket viszont egy teljes képként is nézhetjük, egy kép, mely, mint egy fotós, kiemel a történetből vagy a szereplők életéből egy helyzetet, megjeleníti a megállított időt, majd ezt is további pixelekre bontja.
Ezeket a (fény)képeket olvassuk, ezeket a véletlenszerűen megválasztott pillanatokat. Az írónő olyan hétköznapi környezetben és normák között láttatja szereplőit, melyekről igen ritkán esik szó a könyvekben. Hétköznapi, bármelyikünket érintő problémákat dolgoz fel, melyekkel a rohanó világban alig szembesülünk.

A szereplők súlyos gondokkal küzdenek, mindannyiuk élete küszködéssel telik, van aki feloldozást nyer, viszont akad olyan is, aki megreked az időben. Észrevehetőpixel3, hogy bármennyire is hétköznapiak az események, a háttérben mindig a váratlan motoszkál, és néha olyan kiszámíthatatlan a cselekmény, mint maga az élet. A pixelek nem csupán együtt alkotnak egységet, hanem külön külön is: mindegyik kiragadott képnek saját története van, mely az adott fejezettel indul és még a következő előtt lezáródik.

A fejezetek a test különböző részeinek nevét kapták címként, szerveket és végtagokat. Minden egyes történet középpontjában egy testrész áll. Így nem csak a pixelek állnak  össze, hanem a fejezetek is, hisz a kötet egy – női és férfi – emberi test alakját ölti magára.

A kötet olvasásakor számomra a leginkább szembetűnő a narrátor ridegsége, kívülállóssága volt, még akkor is, ha sokszor kiszól, megszólítja az olvasót. Egy, a történeteket elmesélő elbeszélővel találjuk magunkat szemben, akinek hitelességében nem feltétlenül bízhatunk meg. Erős naturalista képeket használ, a cselekményt pedig nem szépíti.

c608be73bf724a3453177b8e30120609 Tóth Krisztina első kötete 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. Hat évvel később jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, majd a Párizsban töltött évei után, 1996-ban megjelent a Látogatás kötet, mely kortárs francia költészeti antológia. A Radnóti Miklós emlékérem mellett, Graves-díjat, Déry Tibor jutalmat és többek között József Attila-díjat is kapott. 2001-ben jelent meg válogatott verseit tartalmazó Porhó kötet, 2003-ban pedig a kisgyermekeknek szánt, Londoni mackók címet viselő verseskötete. Legújabb regénye, az Akvárium 2013-ban jelent meg.

forrás: tothkrisztina.hu