Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve (II)

Magvető, Budapest, 2005 (részlet)

Őrangyal

– Jaj, Mancikám, igazán nem kellett volna… Minek költekezel?
Minden vasárnap látogatóba mennek a nagyanyjához (aki igazából nem is a nagyanyja, csak távoli rokon, valami unokatestvér-féléje az apjának, de ő azért nagymamának hívja: talán a kora miatt, talán azért, mert minden  lágy és jóakaratú rajta, kerek arca, hullámos fehér haja, gyakran könnyező kék szeme, még a puha orrának nyergén ülő csontkeretes szemüveg is (az „ókulám”,ahogyan nevezni szokta). Mindig kap tőle valamit, valahányszor meglátogatják, egy szelet csokoládét vagy egy „habcsókot”, amit a szomszéd 7edf34a5339677939ea14ed410118b83cukrászdában lehet kapni, az anyja pedig minden alkalommal a fejét csóválja, és azt mondja: „nem kellett volna…”
– Ugyan, hagyd, erre azért még futja… Bárcsak tudnék még nektek sütni, emlékszel, milyen jókat sütöttem valaha, még szegény Árpádnak is ízlett, pedig nem volt édesszájú, de hát most már hiába, nem bírok…
– Még csak az hiányozna, hogy azzal is fáradj… Meg különben is… Tudod, hogy sose bírtam ellenállni a te diótortádnak: biztosan fölszednék egypár
kilót! – Az anyja nevet, és a tenyerével önkéntelenül végigsimít a derekán és a csípőjén.
– Ugyan menj már, hiszen olyan karcsú vagy, mint egy elsőbálos kislány… Hanem én… egyszerűen nem értem! – Szemérmes nevetés. – Képzeld, kihíztam az őszi kosztümömet, tudod, azt a kockásat, tegnap megpróbálom fölvenni, hát nem jön rám! A kabátja még csak-csak, de a szoknyát nem bírom bekapcsolni a derekamon… Pedig tudod, hogy annyit eszem, mint egy kismadár… még szerencse, hogy nincs étvágyam, mert abból a kis nyögdíjamból, amit ezek nem röstellenek adni… hát nemigen csaphatnék nagy lakomákat. Kész szerencsétlenség, ez volt az utolsó tűrhető darabom… Szegény Sándor kabátjából gondoltam, hogy alakíttatok magamnak valamit, de hát a varrónő is egy kis  vagyonba kerül… Ebben az ócska kékben már ki se merek menni az utcára…
– Ugyan hagyd, Mancikám, tudod, én miben járok munkába? Emlékszel arra a
katonanadrágra, még szegény sógoromé volt, tudod, olyan csúnya barnászöld
posztó, de jó meleg…? Na hát abban! Csak a derekából kellett bevenni egy
kicsit…
– Nem is csodálom, szegénykém, amilyen hideg hajnalban lehet… Hánykor is kell indulnod?
– Öt, negyed hat…
– Hanem – mondja a nagyanyja, és az anyja karjára teszi a kezét, előre is bocsánatot kérve azért, amit mondani fog – múlt vasárnap nem jöttetek. Persze, tudom, hogy rengeteg dolgod van – vág közbe sietősen, amikor Piroska anyja mentegetőzni kezdene –, még mindig jársz arra a tanfolyamra? Szegénykém… Még szerencse, hogy engem már nem gyötörnek ilyesmivel… Engem szerencsére már senki nem akar átnevelni arra a kis időre… Az én öreg csontjaimra már nem érdemes annyi energiát pazarolni…
– Te nem is vagy még öreg! – támad rá Piroska zsarnokian és szemrehányóan.
– Jaj, dehogyisnem! Édes kis bogaram…
A nagyanyja meghatottságtól elhomályosuló szemmel fordul az anyja felé. – Nem akarja, hogy meghaljak… – Meghatott, puha nevetés. – A múltkor is azt mondta, beszéljem meg az őrangyalommal, hogy nekem még sokáig kell élni… Piroska tudja, mert a nagyanyjától gyakran hallotta, hogy az jobban szeretne már nem lenni, és ezt megbocsáthatatlan árulásnak érzi.
– Azt mondtad, a mennyországba akarsz kerülni! – olvassa rá vádlón. – Hogy
ne kelljen tüzelőre meg ennivalóra költened… És hogy ne fájjon a derekad!

Reméli, hogy a nagyanyja elszégyelli magát önzése miatt, de az csak nevet.
– Ne félj, az még soká lesz… Annyira még nem is vagyok öreg – teszi hozzá
szégyellős kacérsággal.
– És az őrangyalod is vigyáz rád?
– És az őrangyalom is vigyáz rám…
– Nekem is van őrangyalom? – nyaggatja, mert szereti újra meg újra hallani, hogy „persze hogy van, mindenkinek van őrangyala!”. Igazából villanyoltás után lenne szüksége az őrangyalra. Napközben a világ veszedelmei visszahúzódnak valahová, ami mégis marad, hogy például megvágja az ujját vagy lenyúzza a térdét, attól az anyja is meg tudja védelmezni. A sötétben viszont hirtelen minden lehetségesnek látszik, hogy míg alszik, kigyullad a ház, vagy az alattomban szivárgó gáz megöli őket, belecsap a házba egy villám, vagy hogy halottak járnak-kelnek az utcákon, átsétálnak a falon, bejönnek a lakásba,
semmi nem állhat az útjukba…
– Tényleg, hogy van a derekad? – Az anyja komolyan, majdhogynem szigorúan
néz az idősebbik nőre.
e5a13d84e5cf965e709de0911954f116– Hát fáj, fájogat… De abba nem lehet belehalni… A körzeti orvos be
akart utalni a kórházba kivizsgálásra, de attól isten mentsen… Tudod, meghalni, az még csak rendben van, de az a mindenféle vizsgálat… Hogy úgy bánjanak az emberrel, mint egy darab fagyasztott hússal… Emlékszel
azokra a fél disznókra, amik ott lógtak a Schneebergernél anno? Meg a szerencsétlen, lábuknál föllógatott kacsákra meg libákra… Nahát olyan kacsának érzem én magam, amikor fölfektetnek a vizsgálóasztalra… És úgy is beszélnek az emberrel, mint egy agyalágyult vénasszonnyal… Már inkább csak otthon kúrálgatom magam… Miért, te bemennél egy olyan helyre, ahol ez… – tör ki felindultan az anyja helytelenítő pillantása láttán, és fejével a válaszfal felé int, amelyen túl a rettenetes társbérlők laknak, akik talán még a fűtetlen
lakásnál és a derékfájásnál is inkább megkívántatják vele a mennyországot – ahol egy ilyen főnővér lehet? Nem mondom, ha még most is az apácák lennének…az egészen más lenne.
– Már megint kellemetlenkedtek? – hajol előre részvevően az anyja.
– Egyfolytában kellemetlenkednek… – Ideges nevetés. A nagyanyján látszik,
hogy erőnek erejével próbálja fékezni magát, aztán mégiscsak fölcsattan. – Képzeld, azt állítja, hogy én nem mosom ki magam után a kádat! – Az arca vörösre gyullad a fölháborodástól, szép ősz feje reszket. – Hogy hajszálat talált benne, vagy mit tudom én… És hogy nem törlök fel rendesen magam után! És még mást is, aaa… az illemhellyel kapcsolatban… – Egyik kezét a másikra fekteti, mintha a jobbjával akarná meggátolni a bal keze reszketését. Az anyja megnyugtatóan rásimítja a tenyerét a reszkető kézre: most már három kéz van egymáson, olyan, mintha csip-csip-csókát játszanának.
– Ugyan, ne is törődj vele… Tudod, micsoda egy műveletlen trampli…
– Hát nem is… – A nagyanyja harciasan a magasba emeli reszkető fejét. – Hanem, Flórikám… – Megint a szégyenkező, puha nevetés. – Nem tudsz véletlenül egy kis varrónőt, aki olcsón dolgozik, de tényleg olcsón? Tudod, a kosztüm… És Flórikám… – Újabb nevetés, ezúttal zavart és kínos. – Lenne még az a korall nyakláncom, tudod, melyik, talán érdekelné valamelyik kis kolléganődet… Esetleg azt, amelyik a pillangós brosst megvette a múltkor…?

forrás

megbillen az ősz

Már október van, bár olyan érzése van az embernek, mintha legalább január derekán járnánk. Annyira hideg van, hogy már szinte fájnak a végtagjai. Utálta ezt a csípős időt. Az arca mindig kipirosodik ilyenkor, két hatalmas vörös foltot rajzolva rá, egyébként meg olyan sápadt, mintha vér helyett tej folyna a vénáiban. Eszter gyorsan szedte a lábait a körúton, hazafele igyekezett. Egyetlen óráért fésülködött meg, sminkelte ki magát és öltözött fel, teszem hozzá, elég csinosan. Néhány lánnyal tervezték, hogy még megisznak együtt egy kávét, de Eszternek nem igazán volt ehhez kedve. Időben haza akart érni, várt valakit.

Leért a metró aluljárójába, ahol kicsit megrekedt a szél, és melegebb volt a levegő. Pár turista a lépcső alján álldogált, mintha arra várnának, hogy elálljon az eső. Pedig ma nem is esett. Biztos, megint csak útbaigazítás akarnak. Eszter nem igazán értette, miért kell ilyen nedves és hideg időben a várost járni, nem akart nekik segíteni, ma nem, inkább elsietett mellettük. Majdnem elesett, ahogy felszállt a mozgólépcsőre, szerencsére ezt a kis jelenetet senki nem láthatta, kezeit zsebre dugta, s mintha biztos lábakon állna, csukott szemmel várta a földet érést.
Az albérletben hideg volt, egész délelőtt nem indította el a fűtést, minek fizessen annyit, ha úgyis csak a takaró alatt fekszik? Az órájára pillantott. Hiába sietett, még rengeteg ideje volt hátra és fogalma sem volt arról, hogyan és mivel üsse el ezt a szünetet. Evett ma már eleget, éhes meg egyáltalán nem volt. Egyfajta izgalom fogta el, mikor a várakozásra gondolt. Mélyen, legbelül a gyomrában szorított valami, valami jó. De annyira azért nem volt jó, félt. Sőt, rettegett ettől a találkozástól. Hatalmas elvárásai voltak magával szemben, talán el sem hitte, hogy képes ezeken valaha is felülemelkedni.
Kipakolta a táskáját, alig volt benne valami, sietősen dobált bele mindent, mikor elindult itthonról. A mai jegyzeteit lefűzte, de arra gondolni sem akart, hogy nekiálljon tanulni. Sötétedett. Az esőfelhők miatt ma hamarabb felkapcsolták a köztéri világítást, fényt adott a szobának is. Bekapcsolta a tévét.

2013. részlet