Hallod-e, amit mondok?

Amikor szombat délután felszállt a Délibe tartó vonatra, nem szegődött a szerencse a nyomába. A jármű gyerekzsivajtól és kirándulásból hazatérő osztálytól tömve futott pályáján, üres széket alig hagyva az utasoknak. Előretört a sorok között, s az első, egy idős házaspár melletti, még foglalatlan székre telepedett le. Az öreg úr nem volt éppen társalkodó kedvében, szemben ülő felesége pedig láthatóan nem örült a helyfoglalásnak. A hölgy egész úton a hangos gyerekeket figyelte, a pár egyetlen egy szót sem szólt egymáshoz. Az asszony néha-néha megmozdította lábait, mintha fájlalná, és a kicsi helyen ide-oda rakosgatta azokat.
3fba0ea94fa1344e21f31f8e313eb9e7 Nyilvánvaló volt, hogy lábai az új utastól nem férnek el, aki már majdnem elővette fülhallgatóját, hogy elzárja magától a külvilágot. Már majdnem beállt azoknak a táborába, akik képtelenek meglenni anélkül, hogy egy drót se lógjon ki a fülükből, s így, mindenkitől megszabadulva, magukba gubózva létezzenek. Azonban, egy ismeretlen  erőtől befolyásolva, nem állt be a kígyózó sorba. Egy ideig még gondolkodott azon, hogy mi lenne, ha elővenné a Hemingway-regényt, hátha akkor talán jobb fényben tüntethetné fel magát utastársai körében. Ezt az ötletet viszont hamar el kellett vetnie. Egyrészt a borzalmas hangzavartól nem tudna koncentrálni, másrészt, ha már most befejezné a könyvet, nem maradna semmije a hazafelé vezető, szintén magányos útra.
Ezektől, az iszonyatosan fontosnak tűnő problémáktól terhelve kezdte el felmérni a környezetét és egy nyolc-tíz év körüli kisfiún akadt meg a tekintete. Így elsőre nyilvánvalónak tűnt, hogy ő is az osztály tagja. Viszont szokatlanul hatalmas barna szemeiből úgy sütött az ártatlan gyermeki irigység, miközben sóvárogva figyelte a többi kisdiákot, hogy már szinte biztos lehetett abban, a fiúcska nem velük utazik. Nagyon sokáig, szinte egész úton le sem vette a szemeit a gyermekről, akin látszott, hogy valakivel társalgást folytat. Először mintha csak tátogott volna, később már mutogatott is hozzá. Kétség sem fért hozzá, jelbeszédet használt. Egy darabig nem mert újra ránézni. Félelem töltötte el. Félt attól, hogy be kell vallania sajnálatát. Hisz sajnálta, szinten minden porcikájában a süket-néma kisfiút.
A gyerek az édesanyjával beszélgetett. Tőle próbálta megtudni, merre is jár pontosan a vonat. Nyilvánvaló volt, hogy várt valakire. Az a valaki meg is érkezett, ugyanis a kisfiú édesapja felszállt a vonatra. Utasunknak meg kellett döbbenne, amikor meghallotta a fiú az apjához intézett szavait: “Valahol ott, ott előbbre van.” A saját füleivel hallotta a hangját. Nem használt jelbeszédet és a férfi sem.
Néhány perc múlva egy kislány ült le a fiúval szemközti székre. Gondolta, hogy testvérek, hisz ugyanolyan formás arcuk és hatalmas barna szemeik voltak. Csöndben ültek mindketten.
”A jegyeket kérem ellenőrzésre!” hangzott mögüle a már jól ismert jelmondat. Nem is figyelt fel a kalauzra. Jegyét gondosan visszahajtotta a tárcájába, s újra hátradőlt a széken, ügyelve arra, nehogy megrúgja az öreg hölgy lábait. Újra kusza gondolataiba merült, amikor a kalauz szavai beférkőztek a fejébe: “Sajnálom, de ezek nem erre a vonatra érvényesek. Rosszul állították ki őket.” Felpillantott. Az illetékes a barnaszemű fiúcska apjához beszélt. “Dunakeszin állították ki. Látom, itt van. Annyit tehetünk, hogy ezt most én elfogadom, de ha beérünk a pályaudvarra, újat kell váltaniuk.” A választ nem hallotta. A kalauz odaszólt a munkatársának: “A jegyet a visszaútra állították ki.” “Dunakeszire másikat kell venniük” reagált a a másik, miközben egy bérletet vizsgált. “De nincsen több pénzük.” mondta halkan az ellenőr, s újra az apához fordult. “A pályaudvaron kérjenek másikat. Hivatkozzanak rám. Mutassa meg nekik ezt, ők is látni fogják, b0475c4a5339bae38a5b7561fc4ccc2fhogy rosszul állították ki.”
Az apa megköszönte, a kalauz továbbhaladt. A gyerekek a szülőket figyelték, nem értették, mi történik. Egymáshoz még mindig nem szóltak.
Újra elszégyellte magát. Akárhányszor ilyen esetnek volt a tanúja, elkezdte átértékelni az életét, és azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni. Amikor beért a vonat a pályaudvarra, azon az ajtón szállt le, ahol a négytagú család. Egy kicsit még szaladnia is kellett, hogy utolérje az édesapát. “Szeretnék segíteni!” kezdte remegő hangon “Hallottam a vonaton, mi történt. Kérem, fogadják el ezt.” nyúlt a pénztárcájához. “Nem fogadhatunk el könyöradományt!” hangzott a mogorva válasz, s a férfi közvetített néma feleségének. “Mi nem vagyunk koldusok, segítsen inkább azoknak!” mondta, s kézenfogta az asszonyt, hogy elinduljanak a pénztárhoz.
Ő földbe gyökerezett lábakkal állt a peronon, és azért imádkozott, hogy hazajuthasson ez a kis család. A mellette elhaladók nem láthatták, hogy hatalmas könnycseppek gurulnak le az arca két oldalán. Napszemüveget viselt. Újra elszégyellte magát. De legalább megpróbálta.

Advertisements

szürkület

6f2b8e9486f20d9ac1effe1c8791faad

(részlet)

Mintha esteledett volna. A körúti fák fekete agancsokként merészkedtek a szürke égre. Inkább tűntek kiszáradt árnyaknak, mint élőlényeknek. Körút. Tóth Árpádnál még a villamos is csengetett, most viszont csak fáradtan, utasokkal tömve, kényszeredetten suhant tova. Lila dalra kelt egy nyakkendő. A szineztézia egyik példája. Maga sem tudta, hogy emlékezhetett ilyenekre. A gimnázium már csak az önéletrajzában szerepelt, hétköznapjaiból öt éve eltűnt. Öt év sok idő. Lassan érettségi találkozó. A szineztézia olyan költői kép, mely egyszerre hat több érzékszervünkre. Talán még felelt is belőle. Több versrészletet kapott, fel kellett ismerni a képeket. A szineztéziát minden jöttment felismeri. Neki talán még a metonímia is ment. Mit rákentek a századok lemossuk a gyalázatot. Sosem érdekelték a politikai gondolatok. Jó, néha elolvassa a híreket, körbetekint a világban, hozzá tud szólni a vitákhoz, mégis, ha nem muszáj, kimaradna belőle. Petőfi bezzeg elég kényszert érzett ahhoz, hogy beleszóljon a mindennapi politikába. Persze akkor más volt, elnyomott ország voltunk, Petőfi Sándor pedig a költő, aki a népet vezette a Kánaán felé. Vagyis inkább vezette volna. Meglehet, még most is vezetné, ha nem feküdne valahol, egy ismeretlen tisztáson. Valószínűleg már többen megtaposták, talán krumplit ültettek abba a földbe, az is lehet, hogy medencét ástak oda. A medencéről önkéntelenül is a nyár jutott eszébe. Hosszú és forró nyár. Elég unalmasan hangzik. Most fog végezni az egyetemen, valószínűleg ez lesz az első nyár, hogy nem fog unatkozni. Állást kell találnia. Mennyivel szebb a tavasz. Gyermekként utálta. Végeláthatatlan iskolaidő, meleg, de még nem annyira, sok eső – bár abban volt valami szép – aztán pedig a húsvét. Néhány éve azonban minden megváltozott. A tavasz lett élete legszebb időszaka. Mit is mondott annak idején a magyar tanára? A tavasz az újjászületés toposza. Maga sem értette, hogy jutnak eszébe irodalmi vonatkozások. Ő mindig is amolyan reál beállítottságú volt, ma már valahogy így mondják. Észre sem vette, el is érte az aluljárót. Nehezen verekedte át magát az embertömegen, a vizeletszagú köveken, mindenki legalább annyira siet, mint ő. Itt-ott surranást érez a vállain, persze senki nem ér rá nézelődni. Néha érdemes, néha nem. Mióta a fővárosba került, be kellett látnia, hogy nem mindig az a legjobb döntés, ha megfigyel bizonyos polgárokat. Szerette ezt a szót. Kicsit olyan századelejinek hangzott. Hisz mindig oda vágyunk, ez esetben más korba, ahova esélyünk sincs eljutni. Mindenesetre el kell engedni bizonyos dolgokat a füle, a feje és a szíve mellett. Még ha ilyen egyszerű volna.