megbillen az ősz

Már október van, bár olyan érzése van az embernek, mintha legalább január derekán járnánk. Annyira hideg van, hogy már szinte fájnak a végtagjai. Utálta ezt a csípős időt. Az arca mindig kipirosodik ilyenkor, két hatalmas vörös foltot rajzolva rá, egyébként meg olyan sápadt, mintha vér helyett tej folyna a vénáiban. Eszter gyorsan szedte a lábait a körúton, hazafele igyekezett. Egyetlen óráért fésülködött meg, sminkelte ki magát és öltözött fel, teszem hozzá, elég csinosan. Néhány lánnyal tervezték, hogy még megisznak együtt egy kávét, de Eszternek nem igazán volt ehhez kedve. Időben haza akart érni, várt valakit.

Leért a metró aluljárójába, ahol kicsit megrekedt a szél, és melegebb volt a levegő. Pár turista a lépcső alján álldogált, mintha arra várnának, hogy elálljon az eső. Pedig ma nem is esett. Biztos, megint csak útbaigazítás akarnak. Eszter nem igazán értette, miért kell ilyen nedves és hideg időben a várost járni, nem akart nekik segíteni, ma nem, inkább elsietett mellettük. Majdnem elesett, ahogy felszállt a mozgólépcsőre, szerencsére ezt a kis jelenetet senki nem láthatta, kezeit zsebre dugta, s mintha biztos lábakon állna, csukott szemmel várta a földet érést.
Az albérletben hideg volt, egész délelőtt nem indította el a fűtést, minek fizessen annyit, ha úgyis csak a takaró alatt fekszik? Az órájára pillantott. Hiába sietett, még rengeteg ideje volt hátra és fogalma sem volt arról, hogyan és mivel üsse el ezt a szünetet. Evett ma már eleget, éhes meg egyáltalán nem volt. Egyfajta izgalom fogta el, mikor a várakozásra gondolt. Mélyen, legbelül a gyomrában szorított valami, valami jó. De annyira azért nem volt jó, félt. Sőt, rettegett ettől a találkozástól. Hatalmas elvárásai voltak magával szemben, talán el sem hitte, hogy képes ezeken valaha is felülemelkedni.
Kipakolta a táskáját, alig volt benne valami, sietősen dobált bele mindent, mikor elindult itthonról. A mai jegyzeteit lefűzte, de arra gondolni sem akart, hogy nekiálljon tanulni. Sötétedett. Az esőfelhők miatt ma hamarabb felkapcsolták a köztéri világítást, fényt adott a szobának is. Bekapcsolta a tévét.

2013. részlet

Advertisements

Hallod-e, amit mondok?

Amikor szombat délután felszállt a Délibe tartó vonatra, nem szegődött a szerencse a nyomába. A jármű gyerekzsivajtól és kirándulásból hazatérő osztálytól tömve futott pályáján, üres széket alig hagyva az utasoknak. Előretört a sorok között, s az első, egy idős házaspár melletti, még foglalatlan székre telepedett le. Az öreg úr nem volt éppen társalkodó kedvében, szemben ülő felesége pedig láthatóan nem örült a helyfoglalásnak. A hölgy egész úton a hangos gyerekeket figyelte, a pár egyetlen egy szót sem szólt egymáshoz. Az asszony néha-néha megmozdította lábait, mintha fájlalná, és a kicsi helyen ide-oda rakosgatta azokat.
3fba0ea94fa1344e21f31f8e313eb9e7 Nyilvánvaló volt, hogy lábai az új utastól nem férnek el, aki már majdnem elővette fülhallgatóját, hogy elzárja magától a külvilágot. Már majdnem beállt azoknak a táborába, akik képtelenek meglenni anélkül, hogy egy drót se lógjon ki a fülükből, s így, mindenkitől megszabadulva, magukba gubózva létezzenek. Azonban, egy ismeretlen  erőtől befolyásolva, nem állt be a kígyózó sorba. Egy ideig még gondolkodott azon, hogy mi lenne, ha elővenné a Hemingway-regényt, hátha akkor talán jobb fényben tüntethetné fel magát utastársai körében. Ezt az ötletet viszont hamar el kellett vetnie. Egyrészt a borzalmas hangzavartól nem tudna koncentrálni, másrészt, ha már most befejezné a könyvet, nem maradna semmije a hazafelé vezető, szintén magányos útra.
Ezektől, az iszonyatosan fontosnak tűnő problémáktól terhelve kezdte el felmérni a környezetét és egy nyolc-tíz év körüli kisfiún akadt meg a tekintete. Így elsőre nyilvánvalónak tűnt, hogy ő is az osztály tagja. Viszont szokatlanul hatalmas barna szemeiből úgy sütött az ártatlan gyermeki irigység, miközben sóvárogva figyelte a többi kisdiákot, hogy már szinte biztos lehetett abban, a fiúcska nem velük utazik. Nagyon sokáig, szinte egész úton le sem vette a szemeit a gyermekről, akin látszott, hogy valakivel társalgást folytat. Először mintha csak tátogott volna, később már mutogatott is hozzá. Kétség sem fért hozzá, jelbeszédet használt. Egy darabig nem mert újra ránézni. Félelem töltötte el. Félt attól, hogy be kell vallania sajnálatát. Hisz sajnálta, szinten minden porcikájában a süket-néma kisfiút.
A gyerek az édesanyjával beszélgetett. Tőle próbálta megtudni, merre is jár pontosan a vonat. Nyilvánvaló volt, hogy várt valakire. Az a valaki meg is érkezett, ugyanis a kisfiú édesapja felszállt a vonatra. Utasunknak meg kellett döbbenne, amikor meghallotta a fiú az apjához intézett szavait: “Valahol ott, ott előbbre van.” A saját füleivel hallotta a hangját. Nem használt jelbeszédet és a férfi sem.
Néhány perc múlva egy kislány ült le a fiúval szemközti székre. Gondolta, hogy testvérek, hisz ugyanolyan formás arcuk és hatalmas barna szemeik voltak. Csöndben ültek mindketten.
”A jegyeket kérem ellenőrzésre!” hangzott mögüle a már jól ismert jelmondat. Nem is figyelt fel a kalauzra. Jegyét gondosan visszahajtotta a tárcájába, s újra hátradőlt a széken, ügyelve arra, nehogy megrúgja az öreg hölgy lábait. Újra kusza gondolataiba merült, amikor a kalauz szavai beférkőztek a fejébe: “Sajnálom, de ezek nem erre a vonatra érvényesek. Rosszul állították ki őket.” Felpillantott. Az illetékes a barnaszemű fiúcska apjához beszélt. “Dunakeszin állították ki. Látom, itt van. Annyit tehetünk, hogy ezt most én elfogadom, de ha beérünk a pályaudvarra, újat kell váltaniuk.” A választ nem hallotta. A kalauz odaszólt a munkatársának: “A jegyet a visszaútra állították ki.” “Dunakeszire másikat kell venniük” reagált a a másik, miközben egy bérletet vizsgált. “De nincsen több pénzük.” mondta halkan az ellenőr, s újra az apához fordult. “A pályaudvaron kérjenek másikat. Hivatkozzanak rám. Mutassa meg nekik ezt, ők is látni fogják, b0475c4a5339bae38a5b7561fc4ccc2fhogy rosszul állították ki.”
Az apa megköszönte, a kalauz továbbhaladt. A gyerekek a szülőket figyelték, nem értették, mi történik. Egymáshoz még mindig nem szóltak.
Újra elszégyellte magát. Akárhányszor ilyen esetnek volt a tanúja, elkezdte átértékelni az életét, és azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni. Amikor beért a vonat a pályaudvarra, azon az ajtón szállt le, ahol a négytagú család. Egy kicsit még szaladnia is kellett, hogy utolérje az édesapát. “Szeretnék segíteni!” kezdte remegő hangon “Hallottam a vonaton, mi történt. Kérem, fogadják el ezt.” nyúlt a pénztárcájához. “Nem fogadhatunk el könyöradományt!” hangzott a mogorva válasz, s a férfi közvetített néma feleségének. “Mi nem vagyunk koldusok, segítsen inkább azoknak!” mondta, s kézenfogta az asszonyt, hogy elinduljanak a pénztárhoz.
Ő földbe gyökerezett lábakkal állt a peronon, és azért imádkozott, hogy hazajuthasson ez a kis család. A mellette elhaladók nem láthatták, hogy hatalmas könnycseppek gurulnak le az arca két oldalán. Napszemüveget viselt. Újra elszégyellte magát. De legalább megpróbálta.