Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve (II)

Magvető, Budapest, 2005 (részlet)

Őrangyal

– Jaj, Mancikám, igazán nem kellett volna… Minek költekezel?
Minden vasárnap látogatóba mennek a nagyanyjához (aki igazából nem is a nagyanyja, csak távoli rokon, valami unokatestvér-féléje az apjának, de ő azért nagymamának hívja: talán a kora miatt, talán azért, mert minden  lágy és jóakaratú rajta, kerek arca, hullámos fehér haja, gyakran könnyező kék szeme, még a puha orrának nyergén ülő csontkeretes szemüveg is (az „ókulám”,ahogyan nevezni szokta). Mindig kap tőle valamit, valahányszor meglátogatják, egy szelet csokoládét vagy egy „habcsókot”, amit a szomszéd 7edf34a5339677939ea14ed410118b83cukrászdában lehet kapni, az anyja pedig minden alkalommal a fejét csóválja, és azt mondja: „nem kellett volna…”
– Ugyan, hagyd, erre azért még futja… Bárcsak tudnék még nektek sütni, emlékszel, milyen jókat sütöttem valaha, még szegény Árpádnak is ízlett, pedig nem volt édesszájú, de hát most már hiába, nem bírok…
– Még csak az hiányozna, hogy azzal is fáradj… Meg különben is… Tudod, hogy sose bírtam ellenállni a te diótortádnak: biztosan fölszednék egypár
kilót! – Az anyja nevet, és a tenyerével önkéntelenül végigsimít a derekán és a csípőjén.
– Ugyan menj már, hiszen olyan karcsú vagy, mint egy elsőbálos kislány… Hanem én… egyszerűen nem értem! – Szemérmes nevetés. – Képzeld, kihíztam az őszi kosztümömet, tudod, azt a kockásat, tegnap megpróbálom fölvenni, hát nem jön rám! A kabátja még csak-csak, de a szoknyát nem bírom bekapcsolni a derekamon… Pedig tudod, hogy annyit eszem, mint egy kismadár… még szerencse, hogy nincs étvágyam, mert abból a kis nyögdíjamból, amit ezek nem röstellenek adni… hát nemigen csaphatnék nagy lakomákat. Kész szerencsétlenség, ez volt az utolsó tűrhető darabom… Szegény Sándor kabátjából gondoltam, hogy alakíttatok magamnak valamit, de hát a varrónő is egy kis  vagyonba kerül… Ebben az ócska kékben már ki se merek menni az utcára…
– Ugyan hagyd, Mancikám, tudod, én miben járok munkába? Emlékszel arra a
katonanadrágra, még szegény sógoromé volt, tudod, olyan csúnya barnászöld
posztó, de jó meleg…? Na hát abban! Csak a derekából kellett bevenni egy
kicsit…
– Nem is csodálom, szegénykém, amilyen hideg hajnalban lehet… Hánykor is kell indulnod?
– Öt, negyed hat…
– Hanem – mondja a nagyanyja, és az anyja karjára teszi a kezét, előre is bocsánatot kérve azért, amit mondani fog – múlt vasárnap nem jöttetek. Persze, tudom, hogy rengeteg dolgod van – vág közbe sietősen, amikor Piroska anyja mentegetőzni kezdene –, még mindig jársz arra a tanfolyamra? Szegénykém… Még szerencse, hogy engem már nem gyötörnek ilyesmivel… Engem szerencsére már senki nem akar átnevelni arra a kis időre… Az én öreg csontjaimra már nem érdemes annyi energiát pazarolni…
– Te nem is vagy még öreg! – támad rá Piroska zsarnokian és szemrehányóan.
– Jaj, dehogyisnem! Édes kis bogaram…
A nagyanyja meghatottságtól elhomályosuló szemmel fordul az anyja felé. – Nem akarja, hogy meghaljak… – Meghatott, puha nevetés. – A múltkor is azt mondta, beszéljem meg az őrangyalommal, hogy nekem még sokáig kell élni… Piroska tudja, mert a nagyanyjától gyakran hallotta, hogy az jobban szeretne már nem lenni, és ezt megbocsáthatatlan árulásnak érzi.
– Azt mondtad, a mennyországba akarsz kerülni! – olvassa rá vádlón. – Hogy
ne kelljen tüzelőre meg ennivalóra költened… És hogy ne fájjon a derekad!

Reméli, hogy a nagyanyja elszégyelli magát önzése miatt, de az csak nevet.
– Ne félj, az még soká lesz… Annyira még nem is vagyok öreg – teszi hozzá
szégyellős kacérsággal.
– És az őrangyalod is vigyáz rád?
– És az őrangyalom is vigyáz rám…
– Nekem is van őrangyalom? – nyaggatja, mert szereti újra meg újra hallani, hogy „persze hogy van, mindenkinek van őrangyala!”. Igazából villanyoltás után lenne szüksége az őrangyalra. Napközben a világ veszedelmei visszahúzódnak valahová, ami mégis marad, hogy például megvágja az ujját vagy lenyúzza a térdét, attól az anyja is meg tudja védelmezni. A sötétben viszont hirtelen minden lehetségesnek látszik, hogy míg alszik, kigyullad a ház, vagy az alattomban szivárgó gáz megöli őket, belecsap a házba egy villám, vagy hogy halottak járnak-kelnek az utcákon, átsétálnak a falon, bejönnek a lakásba,
semmi nem állhat az útjukba…
– Tényleg, hogy van a derekad? – Az anyja komolyan, majdhogynem szigorúan
néz az idősebbik nőre.
e5a13d84e5cf965e709de0911954f116– Hát fáj, fájogat… De abba nem lehet belehalni… A körzeti orvos be
akart utalni a kórházba kivizsgálásra, de attól isten mentsen… Tudod, meghalni, az még csak rendben van, de az a mindenféle vizsgálat… Hogy úgy bánjanak az emberrel, mint egy darab fagyasztott hússal… Emlékszel
azokra a fél disznókra, amik ott lógtak a Schneebergernél anno? Meg a szerencsétlen, lábuknál föllógatott kacsákra meg libákra… Nahát olyan kacsának érzem én magam, amikor fölfektetnek a vizsgálóasztalra… És úgy is beszélnek az emberrel, mint egy agyalágyult vénasszonnyal… Már inkább csak otthon kúrálgatom magam… Miért, te bemennél egy olyan helyre, ahol ez… – tör ki felindultan az anyja helytelenítő pillantása láttán, és fejével a válaszfal felé int, amelyen túl a rettenetes társbérlők laknak, akik talán még a fűtetlen
lakásnál és a derékfájásnál is inkább megkívántatják vele a mennyországot – ahol egy ilyen főnővér lehet? Nem mondom, ha még most is az apácák lennének…az egészen más lenne.
– Már megint kellemetlenkedtek? – hajol előre részvevően az anyja.
– Egyfolytában kellemetlenkednek… – Ideges nevetés. A nagyanyján látszik,
hogy erőnek erejével próbálja fékezni magát, aztán mégiscsak fölcsattan. – Képzeld, azt állítja, hogy én nem mosom ki magam után a kádat! – Az arca vörösre gyullad a fölháborodástól, szép ősz feje reszket. – Hogy hajszálat talált benne, vagy mit tudom én… És hogy nem törlök fel rendesen magam után! És még mást is, aaa… az illemhellyel kapcsolatban… – Egyik kezét a másikra fekteti, mintha a jobbjával akarná meggátolni a bal keze reszketését. Az anyja megnyugtatóan rásimítja a tenyerét a reszkető kézre: most már három kéz van egymáson, olyan, mintha csip-csip-csókát játszanának.
– Ugyan, ne is törődj vele… Tudod, micsoda egy műveletlen trampli…
– Hát nem is… – A nagyanyja harciasan a magasba emeli reszkető fejét. – Hanem, Flórikám… – Megint a szégyenkező, puha nevetés. – Nem tudsz véletlenül egy kis varrónőt, aki olcsón dolgozik, de tényleg olcsón? Tudod, a kosztüm… És Flórikám… – Újabb nevetés, ezúttal zavart és kínos. – Lenne még az a korall nyakláncom, tudod, melyik, talán érdekelné valamelyik kis kolléganődet… Esetleg azt, amelyik a pillangós brosst megvette a múltkor…?

forrás

Advertisements