Ti valamennyien az elveszett nemzedékhez tartoztok.

A fiesta valóban megkezdődött. Egy hétig tartott éjjel-nappal. Egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítozás. Ami e héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett semminek sem lehet semmilyen következménye. Következményekkel törődni képtelen dolognak tetszett a fiesta alatt. A fiesta egész tartalma alatt az embernek az volt az érzése, még a legcsöndesebb pillanatokban is, hogy kiabálnia kell, ha azt akarja hogy, meghallják. Ez volt az érzése minden cselekedetével kapcsolatban is. Ez volt a fiesta, ez tartott hét napig.

Hemingway első regénye, a Fiesta, 1926-ban nem sokkal az első világháború után jelent meg. A regény az amerikai író egyik legfontosabb alkotása, melyben olyan kulcsmotívumok kapnak szerepet, melyek az életmű későbbi alkotásait is meghatározzák (bátorság, barátság, szerelem, férfiasság – verekedés, bikaviadal, kiábrándultság).

9631031dd0cd5dfa9c0f941f11f42a0fA Fiesta szereplői mind a világháború túlélői, olyan amerikaiak, akik céltalanul, alkoholmámorban bolyongnak a világban, távol hazájuktól. Hemingway az első világháborúban az amerikai Vöröskereszt mentősorfőrjeként vett részt. 1918-ban megsebesült, hazatérése után a Toronto Star párizsi tudósítója lett, itt születtek meg első szépirodalmi alkotásai is.

Nem személyekről, hanem egy egész nemzedékről szól. A háború utáni, eszmény és cél nélküli generációt Gertrude Stein „elveszett nemzedéknek” nevezte: ők voltak azok az ameriaki írók, akiket a háborút követően, hazájukba visszatérve nem hősként fogadtak, hanem fenntartásokkal. Európába telepedtek át, itt akartak értelmet találni életüknek.

A regény szemben áll azzal az amerikai felfogással, mely a pénzt és a hasznot tekinti az egyetlen értéknek, Hemingway a helytállás kultikus tiszteletét és a halállal mérkőző bátorságot helyezi az erkölcsi rendszer középpontjába. Jake, a főszereplő – aki a narrátor is – hemingway-i pozitív hős mintalakja: bátor, gyakorlatias, őszinte és természetes.

A cselekmény a Párizsban összeverődött társaság (1 nő, 4 férfi) Pamplonába utazását beszéli el. A célt vesztett szereplők a fiesta alatt még inkább a7b56c0b96f0160df5473c7af2c48c09elveszettnek tűnnek: az óriási tömegben gyakran tévesztik egymást szem elől, verekedésbe és konfliktusba bonyolódnak, napjaik másról sem szólnak, csak  kávézókban és bárokban való üldögélésről.

Hemingway ezzel az alkotásával a 20. századi próza stílusát is megváltoztatta: újszerűsége nem csak abban rejlik, hogy egy olyan regényt írt, mely hatásvadász fordulatok nélkül is működik, hanem olyan nyelvezetet alkotott meg, mely a korábbi hangnemmel ellentétben, naturalista, tárgyilagos és nyers.

— Robert — mondtam —, nem használ az sem, ha az ember elutazik. Azt is kipróbáltam már. Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól. Nincs semmi értelme.

(forrás: enciklopedia.fazekas, cultura.hu, irodalmijelen, moly)

 

 

 

Feketeség és barbárság

“El akartam rabolni az olvasót, kegyetlenül belehajítani egy idegen környezetbe, első lépésként ahhoz, hogy osztozzanak a könyv lakóinak életében – mint ahogy az embereket is egyik helyről a másikra hajították, bármelyik helyről bármelyik másikra, minden felkészítés vagy oltalom nélkül.” (Toni Morrison)

Az idegenség, a másság kérdése ősidők óta foglalkoztatta a civilizált népeket. A gyarmatosításokat követően, a négerek Európában való megjelenésével pedig hangsúlyossá, társadalmi kérdéssé vált. A fekete test az európaiak szemében egyszerre jelentette a leigázott, alsóbbrendű népet, az egzotikumot, a szenzációt, a borzalmat és a barbárságot.

Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.  (Toni Morrison: A kedves)

Míg az európai modern városokban, egy-egy fekete bőrű feltűnése okozott
megrökönyödést, addig az Egyesült Államokban tömegesen rabszolgásították a négereket. Embertelen körülmények között tartva adták-vették őket, felszabadulni csak nagyon kevesen tudtak.

9ed5676e1d21aa30d1158ca4a6b0aca4Toni Morrison, Nobel-díjas írónő, A kedves című regénye a néger nők és férfiak elnyomását, testi-lelki megalázását mutatja be. A cselekmény már abban az időben játszódik, amikor a déli államok rabszolgatartása enyhül, mégis állatokként tartják őket. Lehetséges az átjárás – a szabadulás – a két világ közt, ám amíg a rabszolgatartók könnyen átlépik ezeket a földrajzi és morális határokat, addig a feketék csak szökéssel vagy embertelen munkával képesek felszabadulni.

A regény alapgondolatául Margaret Garner, egy rabszolganő története szolgált: Garner az 1850-es években, hogy megóvja gyermekeit a rabszolgaságtól, meggyilkolta őket.

S miközben ő játszott, vele is játszottak.
A teste játékszer volt ekkor: mindenki kötelességének érezte, hogy ha csak teheti, játsszon vele. Nem volt olyan ember a palotában, aki ne csavarta volna meg a fülét, ne húzta volna meg az orrát, ne csípett volna bele, vagy ne csiklandozta volna meg, ha elment mellette. (Péterfy Gergely: Kitömött barbár)

d05985cdf0ba4dc89d1986048e781750Szintén valós eseményeken alapul Péterfy Gergely Kitömött barbár című sikerkönyve. A regény Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc barátságát mutatja be, az elbeszélő pedig nem más, mint Kazinczy özvegye, Török Sophie. A kolerában megbetegedett és haláltusáját vívó Kazinczy elmeséli a Bécsbe került, kalandos életet élő, szabadkőműves fekete herceg történetét. Kazinczy halálát követően az özvegy ellátogat a bécsi Természettudományi Múzeumba, hogy szembe nézzen Soliman kitömött, preparált testével.

A regény a barbárság kérdését járja körül, párhuzamot vonva Angelo feltűnést keltő külsejével és Kazinczy barbár magyarságával. Mindketten idegenek saját környezetükben: Solimant senki nem tekinti egyenrangúnak, tárgyként, szolgaként kezelik, Ferenc pedig a rendszer ellensége, a börtönviselt királytagadó.

Angelo Soliman teste pont olyan időtlennek tűnt, mint a tárlókban sorakozó szürke meteoritok, mamutcsontok, óriáscsigák és az üvegszemükkel bambán álldogáló, kitömött egzotikus állatok, amelyek néma nyájként betöltötték a polcsorok közötti teret.
A preparátum strucctoll ágyékkötőben, fején strucctoll koronával állt, jobb lábával előre lépve, bal kezében lándzsával.(Péterfy Gergely: Kitömött barbár)

Mindkét mű a kitaszítottságot helyezi középpontba, nem csak társadalmi, de morális és reprezentációs problémákat is felmutatva: Angelo teste kitömve, hasonlóan a mellette lévő teve testéhez, a Természettudományi Múzeum tárgya.

Főhőseink menekülnének a feketeségből és a szolgaságból, Angelo a műveltségével próbál kitűnni, Sethe, Morrison főszereplője, pedig szökni kényszerül rabszolgatartóitól. Soliman egy időre “felszabadul”, bekerül a szabadkőművesek közé, egyenrangúvá válik velük. Sethe ugyanakkor nem szabadul szellemeitől, Kedves megjelenésével újra szolgasorba kényszerül.

– Amit tettél, az helytelen volt, Sethe.
– Vissza kellett volna mennem oda? Vissza kellett volna vinnem oda a gyerekeimet?
– Biztosan lett volna más módja is. Valami más megoldás.
– Miféle?
– Két lábad van, Sethe, nem négy. – mondta, és ebben a pillanatban egy erdő nőtt közéjük: néma, és áthatolhatatlan. (Toni Morrison: A kedves)

…régi napok meg akarják mutatni magukat.

A kékfestős leányok az áztató felől biztatták a legényeket. Ha nem mászott senki, nevettek, daloltak, mintha lánynak lenni a legszebb dolog lenne a világon.

A hatvanas években Magyarországon, a Sáraságban, brutálisan meggyilkolnak két fiatal lányt. A harmadik áldozat túléli a támadást, de még a hatóságok megérkezése előtt eltűnik.  Grecsó Krisztián legújabb regénye (?), a Jelmezbál, e rejtélyes bűnesettel indul, melynek szemtanúi és túlélői kívülállókként napjaink Budapestjén élik magányos és szegényes életük.da41c6bcb1dd4c6a711afb444d9cd896

A regény egyik jellegzetessége, hogy a fejezetek más-más nézőpontban és időben beszélik el az eseményeket, látszólag különálló történetekként. (A Jelmezbál akár novelláskötetként is olvasható.) Ennek ellenére szorosan összefüggnek, de az olvasó feladatává válik, hogy egészt alkosson belőlük. A töredékesség célja, hogy a családi viszonyokat úgy mutassa be, hogy minden történet egy-egy gyermek, szülő, nagyszülő nézőpontját tükrözze. A szövegeket egységessé a család intézménye teszi.

Ahogy a szerző korábbi munkáiban is (Mellettem elférsz, Megyek utánad), az alapkonfliktust – habár nagyon erős a krimi hatása is – a generációk közötti szakadék és  a város-falu ellentét adja. A Jelmezbálban olyan szereplőket ismerünk meg, akik vidékről elköltözve, a családi köteléket hátrahagyva, a városban próbálnak meg boldogulni. Grecsó olyan emberi kapcsolatokat ábrázol, melyek a generációk egymás mellett élését, illetve nem élését példázzák, bemutatva azt, hogyan távolodunk el szüleinktől, nagyszüleinktől, hogyan vesszük semmibe családi hagyományainkat, gyökereinket.

45af81122b59210d9026f6e588267bfdA regény fontos motívuma a hazatalálás, de a nők/ a női alakok is jelentős szerepet kapnak a műben: ők görgetik előre a cselekményt, “körülöttük forog a világ”. Anyák, lányok, unokák életein és tragédián keresztül ismerjük meg a történeteket, ők viszik magukon/magukkal a családi sorsokat.

Jelmezbál egy olyan világot ábrázol, melyben a szereplők álarcot húzva, egy másfajta, tehermentesítettnek gondolt életet kezdenek élni. Titkok látnak napvilágot, s a regény végére már nem is a krimiszál kibogozása a legfontosabb az olvasó számára, hanem az, hogy hogyan tudják a szereplők saját sorsaikat egy maszk mögött is megőrizni, egyáltalán mennyire saját az a sors, melyet így választottak maguknak.

Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit. A virágállvány sudár, piros vasrúdját egy foltozott kabátos, zsíros hajú alak vizeli le éppen, (…)

 

És minden mostban benne van a hajdan.

Bartis Attila: A vége

Az elveszett Paradicsomból sem a Paradicsom az érdekes, hanem amiért elveszett.

Szabad András vallomása ez a könyv, Bartis Attila legfrissebb, monumentális alkotása. 600 oldal tömény, énközpontú regény. Egy frusztrált, meghasonlott fiú/férfi számvetése, néha kellemetlen, néha bosszantó, mégis letehetetlen remekmű.

Főszereplőnk a repülőtérre tartva, a taxiban ülve áthajt egy fekete, döglött kutyán. Stockholmba utazik, gyógykezelésre, s barátja, Kornél javaslatára leírja emlékeit, összegzi azokat. Lineárisan halad, jelen időben, elbeszélését 1960 őszén, Pestre költözésével indítja, de a cselekmény során, közbeékelt visszaemlékezésekből, gyermeki perspesktíván keresztül ismerjük meg az ő, és családja múltjának történetét.

Andrást betegsége készteti az írásra, ami nem csupán egészségének romlását, hanem a traumák feldolgozását is segíti. Életét úgy jegyzi le, hogy az regényszerű hatást keltsen (például  a sejtetésekkel vagy a visszaemlékezésekkel). Szintén a regénykompozíció egységének megteremtését szolgálják a bekezdések, vagyis azok a szövegrészek, melyek egy-egy kép érzetét keltik. Életképek ezek, címmel ellátva, melyek lehetnek szimbolikusak, állhatnak párban, de lehetnek egymás ellentétei is (a zongora – a kivégzés).

Mostantól nem fényképezek mást.
Akkor elhagylak. Nekem nem kell olyan férfi, aki lemond a lelkéről.

Az elbeszelésmód a fényképezéssel válik érdekessé: míg a kamera a külső történéseket rögzíti, addig a szöveg, az írás András belső világára fókuszál. A nyelvezete rideg, távolságtartó, ugyanakkor nagyon őszinte, az olvasónak mégsem kell feltétlenül rokonszenveznie a főhőssel: az alapvetően önéletrajzi ihletésű története főhősét Bartis mindenáron el akarta magától távolítani.

A szövegrészek két nagy egységre osztják a regényt: az első, András és az édesapja viszonyát helyezi középpontba, a második a szerelmi szál, Zárai Éva története.

Az 1990-es évek közepétől tekintünk vissza a Kádár-korra és a vészkorszakra, a második világháborúra. András gyermekkorát Mélyváron töltötte, családja is innen származik, nagyapja még erdélyi birtokos volt. A városról kapott képünk viszont csupán annyit fed le, amire és ahogyan a gyermek emlékezik. A család az édesanya halála után költözik a Szív utcába, András a frissen szabadult édesapjával kezd új életet. Sokáig csendben, mint két idegen élnek egymás mellett, mégis összeköti őket perifériális létük: mindketten a rendszer kitaszítottjai. András szemben helyezkedik el mindenféle társadalmi normával, az iskolát otthagyja, nehezen illeszkedik be, egyetlen barátja van, Kornél. Frusztrált, keserű ember, aki nem találja a helyét. Amikor édesapjától egy fényképezőgépet kap ajándékba, megváltozik az élete. Nem csupán az apai örökségét viszi tovább, de elkezdi másképp, az objektívon keresztül látni a világot, s ahogy azt a későbbiek folyamán is látjuk, a fényképezés hozza meg számára a világsikert. Magát azonban sosem nevezi művésznek, kiállítást nem hajlandó rendezni. Az apjával való sajátos viszonya viszont az idősebb Szabad András betegségének lefolyásával párhuzamosan változik meg: mindennél fontosabb lesz számára, az utolsó percekig kitart mellette.

Egyszerűen soha nem fogjuk meghallani apánk mondataiból azt, ami valaki más számára tisztán hallható. És irritáló a süketség, amiért soha nem hallják meg azt, amit mi esztendők óta pontosan hallunk. Bár talán az a legirritálóbb, hogy emiatt apánk hangja mellett a miénk torzul. Hogy hamis felhangjaink lesznek.

Az apa halálával ér véget az első rész. Idáig akár családregényként is olvashatjuk, hiszen András elbeszéléseiből nem csak az apjával való kapcsolatát és mindennapjaik történetét ismerjük meg, hanem az anyát, Hollós Iván és zsidó feleségének, de nagyapámszabadandrás történetét is. A család életét a történelem eseményei határozzák meg, de ami a legjelentősebb, s amely leginkább kihat András életére, az az édesapa 56-os szerepvállalása, aminek következtében elítélik és három évre börtönbe zárják.

Ez a műfaji meghatározás sem egészen pontos,  ne feledkezzünk meg a szerelmi szálról sem, mely olyan fontos szereppel bír András életében, hogy az egész második részt ennek szenteli.

Pontosan tudtam, hogy mostantól egy életen át már csak akkor fogok kinézni, ha ezeket a lépteket hallom. És egyszer sem tévesztettem el.

Főszereplőnk életéből több nőt is megismerünk – Adél, Johanna, Dalma – amíg eljutunk Éváig. Mindannyian csábítói Szabad Andrásnak, ábrázolásuk szinte ugyanolyan, csak a koruk és a nevük változik. Mindannyiukról megvetéssel beszél, mindannyian sikítanak. Évát először a Városligetben pillantja meg: éjszakai sétája során veszi észre a szeretkező párt, s készít róluk fotókat. A negatívot a farönkön hagyja címével együtt, majd néhány nap múlva megjelenik a lakásán Zárai Éva, zongoraművész. Kapcsolatuk titokzatos, ambivalens és igencsak viharos, a nő első látogatásától Amerikába utazásáig, 7 évig tart. Éváról nem tudunk sokat, elvált, (volt) férjével még tartja a kapcsolatot, időnként meglátogatja Sopronban élő családját.

András életét egyértelműen a fényképezés határozza meg: először csak hobbiként van jelen az életében, majd hivatásként. Reisznél igazolványképek készítésével foglalkozik, közben portrékat készít. A fényképezés közben biztonságban érezheti magát, közben igazán,megélheti szabadságát, de ezáltal a rendszerrel is kompromisszumot köt.

Jót tesz az embernek, ha nem csak úgy egyszerűen szabad, hanem naponta szembesül is ezzel. Ha nem áll módjában elfelejteni, hogy a szabadság nem evidencia.

Az elbeszélésnek keretet ad a cselekmény elején elütött fekete kutya, mely a történet végén egy képeslap, egy Goya-festmény formájában érkezik. A regény a művészi lét és az egyén szabadságának kérdései köré szerveződik, melyet a közelmúlt történelmi folyamataiba helyez bele a szerző. Szabad Andrásnak mindene megvan, utazás, világsiker, művészi elismerés, ám Éva halálával az egykori boldogság reményét is elveszíti. Zárai Anna, Éva lánya, felbukkanása azonban felülkeredik a halállal szemben, s az élet folytonosságának ígéretét is magával hozza.

Mert minden valóságnál hatalmasabb a káprázat

Szabó Magda: Születésnapi vers

Október köd, októberi illat,
októberi, ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?
Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd…
Ez a nap az enyém.
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kivánjak magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.
Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

Sárszegi életképek

Hosszú volt a válás és nehéz. Sokáig nem indult a vonat. Az ilyen vicinálisok túlbuzgóak, eleinte megrémítenek, hogy mindjárt tovarobognak, és neki is zökkennek nagy dérrel-durral, de aztán a legutolsó percben mindig akad valami rettenetes baj. Éppen elég idejük maradt a búcsúzkodásra. Mindent elmondhattak, amit akartak, és ki is fogytak a szóból. Az öregek fölszárították könnyeiket, álldogáltak, szerették volna, ha vége szakad az elnyújtott jelenetnek.
– Meg ne fázz – szólt anya aggódva – ebben a pokoli melegben.
De ez nem jelentett semmit. Mindig ezt mondta az anyja: télen, tavasszal, ősszel és nyáron.
– A kulacsban ott a víz – figyelmeztette még egyszer apa. – Ne igyál hideg vizet.
– És ne egyél sárgadinnyét. Ne egyél uborkasalátát. Pacsirta, ne egyél, a világért se egyél.
A vonat rémülten füttyentett, amitől mind a hárman összerázkódtak. De még mindig nem indult.

Kosztolányi Dezső Pacsirta című regénye

28f3add9e0ef70f9cedd471fffd02ec6

Már jó ideje nem jelent meg a blogon olvasmány-beszámoló, ráadásul tegnap volt Kosztolányi születésének 130. évfordulója, így ez a mai nem csupán egy egyszerű  értekezés, hanem tisztelgés az író életműve előtt.

A regény helyszíne, Sárszeg, egy poros kis város, saját tragédiával. A település olyan, mintha megragadt volna az időben, nem fejlődne tovább, polgárai nem tudnak előrejutni, a ‘sárban’ lépkednek és képtelenek kiugrani.
Ebből a lehúzó környezetből utazik el Pacsirta a rokonaihoz egy teljes hétre. Szülei kísérik ki az állomásra, s a regény végén ugyanitt látjuk őket viszont.  Látszólag egy átlagos család áll a peronon, mégis kissé abszurdnak tűnik, hogy a szülők mennyire várják már a vonat indulását. Lányuk nélküli, “új” életük azzal kezdődik, hogy hazaérve az Apa becsavarja a villanykörtét, világosságot hozva boldogtalan, szürke otthonukba. Az elkövetkezendő napokban étterembe járnak, az Apa régóta nem látott barátaival töltik az időt, sőt még színházba is elmennek. Mindezek olyan tevékenységek és helyek, melyeket Pacsirta ellenzett volna, ők pedig, hogy megszabaduljanak a lelkiismeret furdalástól, a lányuk emlékétől is megpróbálnak megszabadulni.

A Pacsirta főszereplőire általában úgy gondolnak, mint akik képtelenek megfelelő kinyilatkozásokat tenni, mindig eltitkolnak valamit, nem tudnak jól kommunikálni. Ezzel nem teljesen értek egyet. Valóban képtelenek kommunikálni egymással, viszont a ki nem mondott szavaknak olyan erejük van, hogy mindhárman jól ismerik a másik álláspontját, szavak nélkül is értik egymás reakcióit, tetteit.

beccfba504ff00890ccb7e2470eaf5c8

Az olvasó számára egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy a Apa és Anya tudják és szégyellik azt, hogy Pacsirta nem szép lány. Kissé önző módon nem járnak vele sehova, nem mutatkoznak hárman, félnek attól, hogy kigúnyolnák őket. Magukra vállalják a boldogtalan szülők szerepét, és csalódottan veszik tudomásul, hogy lányukat soha nem fogják feleségül venni, így Czifra Gézát, az egykori vőlégényjelöltet büntetik, őt hibáztatják.

Kosztolányi, ahogyan a többi művében, itt is képek és színek kavalkádját sorakoztatja fel: számomra az egyik legfontosabb és legnyilvánvalóbb motívum a vonat, a galamb és a kalitka volt. Pacsirta a könyv kezdetén lehetőséget kap arra, hogy elhagyja szüleit és az otthonát, ám a nagybácsiéknál sem érzi jól magát. Kénytelen visszatérni, ekkor egy galambot hoz magával díszes kalitkában.
A szerző az együttérzés és a szánalom érzéseit keveri össze olvasóiban: nehéz eldönteni, hogy ki iránt szánakozzunk és kit sajnáljunk igazán. Esetleg a szülőket, akik lányuk elutazásával visszakapták régi, önfeledt életüket, vagy Pacsirtát, a csúnyácska lányt, akinek az élete meghasonlott és örökké ebben a helyzetben kell élnie?

Semmit sem csinálnánk. Mindent megtettünk.
Mindent megtettünk, gondolta az asszony, mindent, ami embertől telt, mindent elszenvedtünk.

67e77f2bb4b463f6c69d2b310efd93ebKosztolányi Dezső

Költő, író, műfordító, hírlapíró.

Alapvetően lírai alkatú, stílusú. Költészete egységbe foglalja a kor számos gondolati formáját (dekadencia, halálkultusz) és stílusirányát (impresszionizmus, szecesszió). Kiemelkedik A szegény kisgyermek panaszai (1910) versciklusa, valamint életművének lezárásaként a Számadás (1935) kötete. Hírlapírói tevékenységén túl a XX. századi széppróza egyik meghatározó alakja. Művészetének esztétikai vonása a lázadás (Édes Anna, 1926-os regénye), a játék (Esti Kornél-novellák, 1933), a lélektaniság (Nero, a véres költő, regény, 1922), a képiség. Az árulás társadalmi mondanivalóját kifejtő Nero után számos remekművet ír, így az Aranysárkány (1925) vagy a Pacsirta (1924) regényeit.

forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/index2.htm

képek forrása

idézetek

A történelemnek nincs telefonszáma, fogadónapja sincs, a történelem folyamat, amelynek vagy elkapod a megfelelő pillanatát és úgy cselekszel… (2. rész)

A földesurakkal ismeretség pedig sokba kerül, a nyilvános vigalmak, a pipere, a fény az elborzadásig sokat megemésztenek, a terített asztalnál látatlan alakban ott ülnek a szabók, vargák, piperészek, fodrászok, selyemkereskedők és virágárusok, és segítik fogyasztani a családfő ebédjét.

A mai bejegyzésben két, a magyar irodalmat és a magyar történelmi regényt meghatározó alkotást mutatnék be. Az egyik a szabadságharc előtt, míg a másik utána íródott. Jósika Miklós Abafi és Jókai Mór Egy magyar nábob  című műveiről lesz szó.

ea7c3b0ac9cbda696ad41058c11e8464 A történelmi regény a romantika egyik kedvelt műfaja. Egyrészt népszerű kérdésnek számított a nemzeti múlt felé való fordulás, másrészt úgy hitték, hogy az a nemzet, melynek meghatározó a történelmi folytonossága, a jövőben is erős nemzet marad majd. E műfajba való besorolásnál fontos szempont, hogy a történelemnek (eseményeinek, alakítóinak) kulcsszerepet tulajdonítunk, vagy csupán mint díszletre tekintünk rá. Díszletként nem csak a kor szolgálhat, találkozhatunk történelmi személyekkel is, akik mellékszereplőként tűnhetnek fel. Az adott kor eseményei pedig csupán másodlagosak a főszereplők életében történtekkel szemben. Mindkét regény, ami a bejegyzésben, szerepel e kategóriába sorolható.

“Egy lélekrajzot adok itt az olvasó kezébe”

Jósika Miklós Báthori Zsigmond udvarába, Erdélybe kalauzol minket Abafi című regényében. A műnek egyáltalán nem a történelem hiteles ábrázolása a célja, hanem a különböző lélektani folyamatok bemutatása. A főhősközpontú regényben Abafi Olivér nagy jellemfejlődésen megy keresztül, amikor a züllött, erkölcsileg romlott természetű fiúból, egy közügyekért tenni akaró, lovagi erényekkel rendelkező férfi válik. Ezzel állítja Jósika párhuzamba a Báthori jellembeli változásait, hisz véreskezű uralkodó helyett, már egy megfontolt, józan gondolkodású fejedelmet látunk a regény végén.
A regény fordulópontja mellett, a másik konfliktushelyzetet a szerelmi ötszög teremti meg. Abafi Olivér négy nővel kerül kapcsolat és egyik iránt sem közömbös. Az író a megoldást csak a házasság szentélyében látja, a regény végkifejlete is ekképp alakul.

294235fc56caf7e932362f8a9d7675b8 A szabadságharc utáni történelmi regény legfőbb feladata a történelmi tapasztalatokkal való számvetés volt. Ebben az időben már nem a távoli korokkal foglalkoztak, hanem egyre inkább közelmúlt felé fordultak, így a közvetlen elődök váltak (hiteles) forrásokká. A megjelenési körülmények is megváltoztak: a szépirodalmi műveket a napisajtó közölte rendszerességgel.

Jókai Mór regénye csak a mai olvasó számára történelmi mű, hisz Jókai korában a befogadók saját korukról és kortársaikról olvashattak. Az Egy magyar nábobban szintén keverednek a valós személyek a fiktív főhősökkel, középpontjában pedig a magyar nemzet haladásának kérdése áll: tud-e a magyar arisztokrata élni a reformok adta lehetőségekkel?
Főhőseinket két csoportba oszthatjuk: vannak az idealizált szereplők (Miklós, István és Rudolf), akiknek a nemzet megmaradása és a reformok elültetése a célja, s ezzel szemben áll a két Kárpáthy, akik habár más más módon, de letértek a nemzeti történelem által előírt útról. (Abellino nem csak magyar hazáját hagyta el, hanem a nevét is megváltoztatta, Kárpáthy János pedig nem látja be, hogy van esély a nemzethalál elkerülésére.)
A műben fontos szerepet kapnak a nemzeti értékek, és azoknak ápolása, csiszolása. Ugyanakkor a nemzeti identitás megtartásának a kérdésére is nagy gondot fordít Jókai: Chataquela az afgán értékeket képviseli, Abellino pedig sértések veszi, hogy “lebélázzák”.

A levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig bezáródtak, arca havát sötétebb pír borítá el, majdnem kereken tűnve ki bőre liliomán, mintha elvarázsolva egy eddig nem ismert gyönyör által, azon édes, szenderítő andalgás nehézkednék érzékeire, mely az élvezet édjét követi. – Ó! – mondá vagy rebegé.