Babits Mihály: Petőfi Koszorúi 

“Avagy virág vagy te hazám ifjúsága”

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.

Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!…
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos fűzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön!
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: “Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”

Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét akit elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!

Advertisements

Lecsuklik minden pilla most

80 éve, 1936. november 3-án hunyt el Kosztolányi Dezső.

Éjjeli iramat

Fölserkenek, fogat se mostam,6dd26da11fb544fa9805843b95e1cf55
úgy írok itt az éjbe mostan,
nem itten már, de ottan,
ahová ellobogtam,
lelkem fönn, az étherbe szálldos,
nem mint a táltos,
amaz utáltos,
kinek nyomába rikkant
sok béna adyrokkant,
fönn, fönn, határokon túl,
míg lenn a sok vakond túr,
s látszik pár néma kontúr,
lenézek, hát azok, ni:
Párizs, Velence, Brüsszel,
köszöntöm hetyke prüsszel,
mert szellemlábamon se zokni,
se szellemfőmön nincs kalap,
se búr kalap, se ír kalap,
csak szállok, mint egy irkalap,
mit egykor, rég, gyerekkoromba
feldobtam repülő gyanánt
megunt banánt
a kéményfüstbe és kerek koromba…

A Gare de l’Esten

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.

Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.

Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.

Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.

Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.

Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.

Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.

Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.

Levél Babits Mihályhoz

75 éve hunyt el Babits Mihály

Móricz Zsigmond levele Babits Mihályhoz| megjelent a Holmi 2008. decemberi számában

a1b74273e44bd42a1ba1294173f930c1Kedves Mihály!
Barátunk, a nagyszerű Osvát, akinek hiányát nem pótolhatjuk soha, tudós kertésze, valóságos Linnéje volt a magyar virágok egész flórájának. Most nekünk kell azzá lennünk. A mi dolgunk, hogy új tavasz zsendülete zsibongjon a Nyugat derekas törzse körül. A mi dolgunk, hogy friss nedvek áramoljanak a gyökértől föl egészen a zöldellő lombig. Nem hagyhatjuk, hogy a magunk ültette és nevelte fa elfásuljon.
Mihály, nekünk új szemekre van szükségünk. Olyanokra, melyek új életlátással, magyar gyógyulást hozón néznek végig az Ady ugarán. Nem elefántcsonttoronyból, ahonnan nem lát ki a belécsontosult, elhályogolódott toronyőr, ahová nem hallik fel a terméketlen sziken kovászló beteg életnek nyívása, hanemhogy magaslesről, ahová fölhat az odalent és ahonnan látszik az alant.
Mihály, nekünk olvasókra van szükségünk, előfizetőkre, akik éltetnek bennünket, ahogyan őket mi. És ezért kell a másként látó szem, az életes zöld, a tavaly elvermelt fás krumpli helyett a friss, levecses primőr! Mit ér a legszebb, termőerőtől kicsattanó hajadon, ha pártában, mit a legnemesebb esztétikumtól duzzadozó lapszám, ha remittendában marad?
Mihály, mi nem két dudás vagyunk egy csárdában, hanem duett a Zeneakadémia nagytermének pódiumán. Olyan kettős, amilyet Magyarország nem látott, nem hallott még. Azzá kell lennünk.
Kérlek, add át kézcsókomat Ilonkának, és ne feledd említeni, hogy Török Sophie minapi írása igazi gyöngyszem.
Ölel: Zsiga

Ady Endre: Csókokban élő csóktalanok

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.c5b68d487e230f879f1d675d2072ef6c

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hûs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors elõtt
Két gyáva, koldus csókmívelõk.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élõ csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

Kosztolányi Dezső: Hazugék

Boldogan virágzott a hatalmas, elpusztíthatatlan fajta, a nagy család, mintha valami titkos életelixírje volna, melyet senki sem ismer.
Esténként még mindig fölterítettek a kavicsos udvaron, vacsoráztak, s a fák közé japán lampionokat aggattak a lányok.
Vad kedvvel, lázas szájjal hajnalig beszélgettek.
Ha arra mentem, be-benéztem a kapu hasadékán.

Ültek a holdfényben, és hazudtak.