Szerelmi találkozója volt a régi temető úrnak és szegénynek

Krúdy Gyula Szindbád kötetét/regényét/novelláit a magyar irodalom legkülönlegesebb alkotásainak tartják. A Szindbád-csokrot olyan elbeszélések alkotják, melyek összerendezése különböző kiadásokban más és más. Változnak a sorrendjeik, itt-ott betoldásokkal és kihagyásokkal találkozunk. Vannak olyan kötetek, melyek összetett kisregényeknek számítanak, mások viszont elbeszélőciklusok. Az általam olvasott Szindbád ifjúsága is egy az összetett regények közül. Két kiadása jelent meg, az egyik 1911-ben, a másik pedig 1925-ben, mindkettő Krúdy életében.561aad842083b27c93550d3e68299a4b

“férfiú, ki sokfelé bolyongott”

Szindbád alakja, mint a sokat látott, sokat utazó hajós a világirodalomban sem ismeretlen. Nyilvánvaló, hogy Odüsszeusz volt a minta, de James Joyce Ulyssesében is megtaláljuk a bolyongó hajóst, mégpedig úgy, hogy egyszer főhősét, Leopold Bloomot, Sindbad-nak nevezi.
Sokan Szindbádot az Ezeregyéjszaka meséihez kötik. Természetesen, ott is megjelenik, Krúdy azonban még nem ismerte e mű magyar fordítását, tehát valószínűleg nem onnan vette át. sindbad

“elindult megkeresni emlékeit”

Szindbádot az író irodalmi alakmásának is nevezhetjük. Ez az alak az emlékek utasa, emlékei hőse: Egy dekadens, átmeneti korban hagyott ifjúság emlékeinek felkeresésére indul, minden egyes novella kezdetén. Fontos megemlíteni, hogy hiába az utazás, az adott település pompája, érdekessége, a fókuszban általában egy nő, egy szerelem áll. Emlékei a hódítások emlékei, a szerelemről, a nőről és a férfiról szólnak. Szindbád nem csupán az időben, az emlékek között és városból városba bolyong, hanem nőkről nőkre is. Hősszerelmesként látjuk, aki képtelen megmaradni egyetlen szerelemnél.

Krúdynál megfigyelhető a kor pszichológiához való hozzáállása: az emlékezet folyamatában kiemelkedő szerepet kap a psziché. Az emlékezés cselekedete maga is éppen annyira fontos, mint az emlék tárgya. Emberi léte, vagyis a múltja, pedig azáltal kap hitelességet és érvényességet, hogy visszaemlékszik rá. Ezt egészíti ki a fantázia, mely elengedhetetlen kelléke a Szindbád-elbeszéléseknek.

forrás: Moly.hu, Irodalmi Magazin, Pinterest

– Szerelem – kezdte Szindbád azon a régi szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztolyai elől menekülő nőcsábítók jutnak az emberek eszébe, d nem a nőkébe, akik ezeket a hangokat meghallják.
– Szerelem – ismételte lágyan tremolázva, hogy a hallgató azt hihette volna, hogy az előadó öngyilkossági tervének végrehajtása végett jött éppen ebbe a városba, ahol majd egy sírkeresztre ráborulva megtalálják holttestét.
– Szerelem – búgott fel még egyszer Szindbád, miközben a kávédaráló halkan pörgött, duruzsolt, döngicsélt, mint a szép, nyugodalmas, hosszú élet hangja, amely a csendesen parázsló baracktuskók puffanásai mellett hangzik.

Advertisements

vannak dolgok, amiket nem szabad az életben látni

Tóth Krisztina: Pixel, Magvető 2011

Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és a jelen szétfeslő rétegeit. És miden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.

pixel1 Legtöbbünknek a pixelekről a képpontok jutnak eszébe, azok, melyeket egy-egy képet alkotva, felnagyítva apró, homályos négyzetekként láthatunk. Tóth Krisztina kötete is pixelekből épült, jelentéktelennek tűnő, mégis sorsfordító élettörténetekből. Pixelekként foghatjuk fel a fejezeteket, de akár a szereplőket, vagy a történéseket is. Majd ahogy a felnagyított kép pixelei kirajzolódnak, úgy tűnik fel az olvasás folyamán, hogy ezek az apró képek, a kiragadott élethelyzetek egy hálózatot, egy nagyobb képet, egy kerek történetet alkotnak.

A pixeleket viszont egy teljes képként is nézhetjük, egy kép, mely, mint egy fotós, kiemel a történetből vagy a szereplők életéből egy helyzetet, megjeleníti a megállított időt, majd ezt is további pixelekre bontja.
Ezeket a (fény)képeket olvassuk, ezeket a véletlenszerűen megválasztott pillanatokat. Az írónő olyan hétköznapi környezetben és normák között láttatja szereplőit, melyekről igen ritkán esik szó a könyvekben. Hétköznapi, bármelyikünket érintő problémákat dolgoz fel, melyekkel a rohanó világban alig szembesülünk.

A szereplők súlyos gondokkal küzdenek, mindannyiuk élete küszködéssel telik, van aki feloldozást nyer, viszont akad olyan is, aki megreked az időben. Észrevehetőpixel3, hogy bármennyire is hétköznapiak az események, a háttérben mindig a váratlan motoszkál, és néha olyan kiszámíthatatlan a cselekmény, mint maga az élet. A pixelek nem csupán együtt alkotnak egységet, hanem külön külön is: mindegyik kiragadott képnek saját története van, mely az adott fejezettel indul és még a következő előtt lezáródik.

A fejezetek a test különböző részeinek nevét kapták címként, szerveket és végtagokat. Minden egyes történet középpontjában egy testrész áll. Így nem csak a pixelek állnak  össze, hanem a fejezetek is, hisz a kötet egy – női és férfi – emberi test alakját ölti magára.

A kötet olvasásakor számomra a leginkább szembetűnő a narrátor ridegsége, kívülállóssága volt, még akkor is, ha sokszor kiszól, megszólítja az olvasót. Egy, a történeteket elmesélő elbeszélővel találjuk magunkat szemben, akinek hitelességében nem feltétlenül bízhatunk meg. Erős naturalista képeket használ, a cselekményt pedig nem szépíti.

c608be73bf724a3453177b8e30120609 Tóth Krisztina első kötete 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. Hat évvel később jelent meg A beszélgetés fonala című kötete, majd a Párizsban töltött évei után, 1996-ban megjelent a Látogatás kötet, mely kortárs francia költészeti antológia. A Radnóti Miklós emlékérem mellett, Graves-díjat, Déry Tibor jutalmat és többek között József Attila-díjat is kapott. 2001-ben jelent meg válogatott verseit tartalmazó Porhó kötet, 2003-ban pedig a kisgyermekeknek szánt, Londoni mackók címet viselő verseskötete. Legújabb regénye, az Akvárium 2013-ban jelent meg.

forrás: tothkrisztina.hu

Capote: A fűhárfa

capote2

Az utóbbi időszakban (teljesen véletlenül) szinte csak amerikai írók regényeit/elbeszéléseit olvastam. Ezek a választások általában véletlenek, csak úgy leemelek egy példányt  a polcról és elhatározom, hogy most igenis ezt fogom olvasni. Így történt most is, mikor megtaláltam a könyvespolcomon, a már egy éve újra és újra más helyet kapó, Capote Álom luxuskivitelben című kötetét, ami a két kisregény (Álom luxuskivitelben, A fűhárfa) mellett, még tizenegy elbeszélést tartalmaz (Az éjszaka fája, Miriam, A fejetlen héja, Több dobás nincs, Gyerekek születésnapi díszben, A Mágus, Virágos ház, Gyémántgitár, Karácsonyi emlék, Az Éden ösvényein, A Hálaadás-napi vendég). Mikor megvettem ezt a kötetet, elsősorban az Álom luxuskivetelbent szerettem volna elolvasni, de nekiálltam és nem hozta a hozzá fűzött elvárásaimat (meglehet, a film miatt állítottam ilyen kötelezettségeket), elkezdtem a másik kisregényt olvasni, amiről egészen idáig nem is hallottam.

capoteTruman Capote (1924-1984), amerikai író, 1948-ban vált igazán ismertté, az önéletrajzi ihletésű, Más hangok, más szobák című regényével, későbbi sikerét az Álom luxuskivetelben, a Hidegvérrel című könyveinek köszönhette.

A fűhárfa című kisregény számomra kissé szokatlan és különös hangulatot árasztott. Egy amerikai, vidéki városkában járunk, ahol világos színű házak, zöld kertekkel övezik a poros utcácskát, ahol szinte egy lélek sem jár. Nyár van és meleg, csak a szél hangját hallani, ahogy megkocogtatja a verandára benyúló, hatalmasra nőtt fa leveleit. A “házunkat” csak haloványan éri a nap, szellőzetlen a levegő. Egy unatkozó, tizenegy éves fiúcska járja a házat és leskelődik.bc36dd32fba329cc825bbaa49eaf2a3f
Az első pár oldal után viszont valahogy már érezzük, hogy ebben a nyugodtnak tűnő világban, nincsen minden rendben. Főszereplőnk, Collin, szülei halála után a nagynénjeihez Verena és Dolly Talboo-hoz és annak furcsa barátnőjéhez, Catherine-hez kerül. Collin gyerekként nem képes felmérni szülei elvesztésének súlyát, megtetszik neki ez a mesebeli világ, legfőképp Dolly és Catherine varázslatos alakja.
Az olvasónak be kell látnia és el kell fogadni a szereplők és a történet abszurditását. Dolly állandóan a haját vágja a rózsaszínű szobájában, gyógynövényeket gyűjt, amikből gyógyszert főz. Catherine, a néger barátnő, magát indián származásúnak mondja, fogatlan. Verenát csak a pénz érdekli, van is elég neki, mégis üzletet akar csinálni Dolly gyógyszerfőzéséből. Konfliktusuk következménye, hogy Dolly, Catherine és Collin a közeli erdőbe szöknek, ahol egy faházban telepednek le. A városiak Verena utasítására üldözőbe veszik őket.
Az abszurditást fokozza Capote túlságosan is realista stílusa, ami megakadályozza, hogy akár csak egy másodpercre is, de ne higgyünk a történetnek. Maga a kisregény lassú lefolyású, ne várjunk izgalmakkal teli akciókat, mégsem unatkozunk olvasás közben.

De hiszen mi vagyunk a szél… Összegyűjti és emlékben tartja mindnyájunk hangját, aztán fecseg-susog a lombok közt meg a réten.