Kemény Zsófi: Metró

Egyszer úgyis összefuttok, cfe2e9a913f270d04060dedfc9032a2f
ha nem most,
hát tíz év múlva nyáron,
ezt nem úszod meg,
a metróban mindig
hűvös őszi szél fúj,
a tábla kérdez, hogy mégis merre,
te döntesz, persze rosszul,
bár a bérleted talán nem is lenne
érvényes a jó irányba,
átmetrózod a rég lejárt telet,
szenvedsz, de úgyis hiába,
mert az ébredő tavaszban
mindenképp boldog leszel,
küzdhetsz ellene, falat kaparhatsz,
sírhatsz is, de megérzed azt a levegőt
és boldog leszel, te szerencsétlen,
te boldogtalan.

Advertisements

Závada Péter: Pesti sampon

(reklám)

95c3668dedcad7b25d24bf613b9ad2d0.jpg

Oktogon. Felhők szűrte fény.
Napsáv a Cafék üvegén.
A sarkon barna hajszalon
mereng a bíbor hajnalon.

Blahán tél. Szürke homless-ek.
Min egy nagy náthás orr, csepeg
a kőkút. Taknya fölbuzog.
Sár. Vonyító mínuszok.

Deák. Száz nikkel kisgyerek:
Demszky-pózna rengeteg.
Friss sebként tátong a Gödör.
Pultos lányt fejfájás gyötör.

Móricz. Borús ég. Ködpamacs.
Villamos csöng. Ásít a Match.
Délibáb, csalfa látomás:
egy munkás metróárkot ás?

Kálvin tér. Szitáló havak.
Járda-tetris: műkő, falap.
A közöny aszfaltozta lét
építi néma hostelét.

Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.
Dreherrel kever snapszot és
sütőrumot a virradat
egy McDonald’s-boltív alatt.

Baross. Lágy szellő andalít.
Egy bágyadt éjjel-nappalit
épp légüresre fosztanak:
egy mindennapos mozzanat.

Úgy vont a beton szinte fáj.
Kovalens kötés: egy laza
sejtstruktúrába integrál.
Inkább otthon, de nem haza.

Professzionalizmus a kortárs magyar irodalmi életben (I.)

Mesterszakos diplomamunka / ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2018

Bevezetés

„Igaz, hogy nő vagyok, igaz, hogy foglalkoztatott; de milyen professzionális tapasztalatokat szereztem? Nehéz megmondani. Az én professzióm az irodalom (…)” (Woolf 1969)

Virginia Woolf 1931-ben megjelent „Professions for Women” című esszéje azt a kérdést firtatja, mik a feltételei annak, hogy a nő beléphessen az értelmiségi hivatást gyakorlók közé. (Séllei 2011) Dolgozatomban nem a nők irodalmi professzionalizációját vizsgálom, azonban érdemes megfigyelni, hogy Woolf miképp határozza meg ezt a folyamatot, s miként képzeli el a „hivatásos írót”.

Virginia Woolf pályája kezdetén könyvkritikákat és könyvismertetőket írt újságoknak. Esszéjéből kiderül, hogy ugyan fizetést kapott írásaiért, magát még nem tartotta professzionális szerzőnek. Professzionális tapasztalatokkal rendelkezik, ugyanakkor hivatalos íróvá válásának kezdetét azzal az eseménnyel határozza meg, amikor csupán regényeket írt már, és a regények eladásaiból fizetést kapott.

„Regényíró lettem – nagyon furcsa dolog, hogy miután elmesélsz egy történetet,
kapsz egy autót. Még furcsább, hogy a történetmesélésnél nincs elbűvölőbb dolog
a világon. Sokkal kellemesebb, mint híres regények recenzióját írni. Ha engedelmeskedem a titkárnődnek és elmondom neked a professzionális regényírói
tapasztalataimat, akkor muszáj beszélnem neked arról a nagyon furcsa élményről,
ami regényíróként történt velem. És ahhoz, hogy megértsd, először el kell képzelned a regényíró lelkiállapotát. Remélem, nem adok ki szakmai titkokat azzal, ha azt mondom, hogy a regényíró legfőbb vágya, hogy olyan tudattalan legyen, amennyire csak lehetséges. Rá kell vennie magát az örök letargia állapotára.” (Woolf 1969)

Ahhoz, hogy egy szerző professzionálissá válásának folyamatát megvizsgáljuk, elengedhetetlen, hogy egyéni példákat vegyünk figyelembe: vannak olyan szerzők, akik – Virginia Woolfhoz hasonlóan – a fizetéstől teszik függővé a professzionalizmust, de akadnak olyanok, akik az iskola elvégzésétől, míg mások a szakmai elismeréstől, esetleg díjak elnyerésétől.

„Az egyetlen dolog, amit el kell képzelned magadban – az egy lány a hálószobában egy tollal a kezében. Csak balról jobbra kell mozgatnia a tollat- tíz órától egyig. Aztán egyszer csak eszébe jut, hogy megtegyen valami egyszerű és olcsó dolgot – összehajt néhány oldal papírt, beleteszi egy borítékba, rátesz egy egypennys bélyeget, és bedobja a borítékot a sarkon lévő piros levelesládába. Így lettem újságíró, és az igyekezetem elnyerte jutalmát a következő hónap első napján – dicső nap volt ez a számomra -amikor egy levél érkezett a szerkesztőtől, ami egy csekket is tartalmazott 1 font 10 shilling és 6 pennyről.” (Woolf 1969)

Szakdolgozatomban a kortárs magyar irodalmi élet professzionalizációját vizsgálom: arra voltam kíváncsi, hogy a hagyományosnak mondott szakmákkal (például az orvostudománnyal vagy a jogtudománnyal) összehasonlítva, hogyan zajlik az irodalommal foglalkozók professzionalizációs folyamata ma Magyarországon. Érdekelt, hogy melyek azok az intézmények és szereplők, melyek befolyásolják az irodalom keretein belül dolgozók munkáját, de legfőképpen az, hogy milyen elképzelések élnek szakmai körökben arról, hogy mit jelent profi írónak lenni.

Egy professziónak társadalmi és gazdasági természete van. Olyan speciális hozzáértést igénylő területet határol körül, ami a közös tudásból, bölcsességből és a tömegkultúrából szerzi alapjait (vagyis a múló trendek és divatok is meghatározzák egy foglalkozás természetét) (Strychacz 1993). Ebből következik, hogy Strychacz az irodalmi professzionalizmus vizsgálatakor olyan modern regényeket (például Dreiser Amerikai tragédiáját) használ, melyek az irodalmi professzionalizmus kialakulásával egy időben születtek, s melyek íróit már professzionális szerzőkként definiálták kortársaik. Ugyanakkor az avantgárd művészeknél is megfigyelhető a „professzionális művész” cím használata, hiszen azért váltak professzionálisokká, mert megkövetelték a közönségtől, hogy támogassa őket, cserébe pedig reagáltak a társadalmi változásokra. (Strychacz 1993)

Strychacz (1993) az irodalmi professzionalizmus meghatározásánál nemcsak a szerzőket veszi figyelembe, hanem magát is, mint egyetemi professzort, akit akadémiai professzionalizmussal ruházz fel. De professzionális szerzők műveinek olvasóit is a profi kategóriába sorolja. Szakdolgozatomban, hasonlóan Strychacz kutatásához, figyelembe veszem az irodalmi professzionalizmusnak olyan megközelítését is, mely nem csak a szépirodalomhoz köthető, hanem az alkalmazott írás gyakorlatához is. Érdekelt, hogy mi alapján különböztethető meg, ha egyáltalán megkülönböztethető, a szépirodalmi és alkalmazott írás professzionalizmusa.

Felmerül a kérdés az alkalmazott írás professzionalizmusával párhuzamosan, vajon kritériuma-e a professzionalizmusnak, hogy fizessenek az írónak az írásért. Hegedűs Robin Az író mint vállalkozó címűtanulmányában (2016) megállapítja, hogy azoknak a kortárs magyar szerzőknek, akik részt vettek a kutatásban

„fő motivációja művészeti érték létrehozása, és a válaszadók közel fele szerint a gazdasági haszonszerzés egyáltalán nem fontos tényező a szépírás tekintetében – fő célként senki sem jelölte meg ezt a kitöltők közül. A presztízs szerzése fontosabbnak tűnik az anyagi haszonnál, mely a mezőn belüli elhelyezkedést és elismertséget jelenti. A listavezető művészi érték létrehozásához a megkérdezettek kétharmadának (66%) nem változott a hozzáállása, ugyanúgy a legfontosabb tényező maradt, mint pályájuk kezdetén. A többi megkérdezett pedig inkább afelé hajlott, hogy még fontosabb lett számára az idők során (23%).” (Hegedűs 2016)

Kutatásom középpontjában elsősorban a kortárs irodalmi élet áll: a magyar irodalom intézményei, az írószervezetek és az íróakadémiák. Véleményem szerint ezek a körök mind hozzájárulnak és befolyásolják a professzionalizációs folyamatot. Az íróképzés mellett kitérek az elismerés különböző formáinak meghatározására is. Emellett fontosnak tartom bemutatni, hogy azonos foglalkozást űzők minden esetben olyan társaságot alkotnak, melyek kizárják, hogy tagjaik szabadon ki-be járhassanak, illetve hogy laikusok és amatőrök belépjenek köreikbe. Ezért a magyar kulturális elit helyzetét és jellemzőit is szeretném bemutatni.

(…)

Ahhoz, hogy megvizsgáljam a kortárs magyar irodalmi élet professzionalizációs folyamatait, tíz, Budapesten élő íróval készítettem interjút. A fentiekben felvázolt, professzionalizmushoz köthető fogalmak és kérdések segítségével, majd az interjúk eredményeinek feldolgozásával mutatom be az irodalmi professzionalizmus néhány (magyar) modelljét.  Az interjúk kérdéseivel az írói életutakat szerettem volna minél
részletesebben megismerni. A megkérdezettek között egyaránt találunk fiatal és az idősebb generációhoz tartozó szerzőt, de szépírót és populáris irodalommal foglalkozó írót is. A kutatásban tíz szerző vett részt: Péterfy-Novák Éva, Ugron Zsolna, Kemény Zsófi, Fábián Janka, Parti Nagy Lajos, Nádasdy Ádám, Babiczky Tibor, Totth Benedek, Egressy Zoltán, és Gyurkovics Tamás.

források:

Hegedűs Robin (2016): Az író mint vállalkozó. Kultúra és közösség. IV. folyam VII. évfolyam 2016/IV. szám. Letöltés dátum: 2017.03.10, forrás: http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2016/4/01.pdf

Strychacz, Thomas (1993): Modernism, Mass Culture, and Professionalism.
Cambridge University Press. Cambridge.

Woolf, Virginia (1969): „Professions for Women”. Collected Essays II. Szerk. Leonard Woolf. Chatto and Windus. London.

Erdős Virág: Van egy ország

(egy népszavazás margójára)

van egy ország
ahol lakom
semmi ágán
lógó
flakon
van egy város
ahol élek
ahány test épp
annyi
lélek
ahány lélek
annyi
lom is
utcára tett
fájdalom is
itt egy kiságy
ja de
édi
ott egy ülve
alvó
déd
kibelezett
öreg szekrény
arcokat befutó
repkény
bontott ajtó
kilincs nélkül
földönfutók
bilincs nélkül
áll a posztos
mint a nádszál
bokáig lerohadt
lábszár
itt egy szép könyv
ott egy labda
ez még bor de
ez már
abda
nem az összes
csak a nagyja
aki tűri
aki hagyja
aki tűrte
aki hagyta
nem az összes
csak a nagyja
vasárnap volt
ahogy mindig
felöltöztek
ahogy illik
csupa dolgos
derék polgár
egy se ruszin
egy se
bolgár
olyan szépek
hogy az csuhaj
egyik bérlő
másik
tulaj
kitűnőre
szerepeltek
álmukban sem
szemeteltek
nem engedték
hosszú
lére
elindultak a mi-
sére
kukákat se
borogattak
kutyákat se
kurogattak
mise után
leszavaztak
bezabáltak
be is basztak
pöri volt tán
isler is
jóllakott az
isten is
nem az összes
csak a nagyja
aki tűrte
aki hagyta
aki tűri
aki hagyja
nem az összes
csak a nagyja
rajtam is múlt
rajtam múlt
tegnap kezdő-
dött a múlt
elkezdődött
vége van
borzalom és
béke van
semmi ágán
lógó
flakon
van egy ország
ahol
lakom
nevezd nevén
szolgáld
vakon
ma még bölcső
ma már
vagon

Szinopszis

Závada Péter verse

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.24c6f7b92e3aa9f80cb4d1e4ff023034
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!
Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?

…régi napok meg akarják mutatni magukat.

A kékfestős leányok az áztató felől biztatták a legényeket. Ha nem mászott senki, nevettek, daloltak, mintha lánynak lenni a legszebb dolog lenne a világon.

A hatvanas években Magyarországon, a Sáraságban, brutálisan meggyilkolnak két fiatal lányt. A harmadik áldozat túléli a támadást, de még a hatóságok megérkezése előtt eltűnik.  Grecsó Krisztián legújabb regénye (?), a Jelmezbál, e rejtélyes bűnesettel indul, melynek szemtanúi és túlélői kívülállókként napjaink Budapestjén élik magányos és szegényes életük.da41c6bcb1dd4c6a711afb444d9cd896

A regény egyik jellegzetessége, hogy a fejezetek más-más nézőpontban és időben beszélik el az eseményeket, látszólag különálló történetekként. (A Jelmezbál akár novelláskötetként is olvasható.) Ennek ellenére szorosan összefüggnek, de az olvasó feladatává válik, hogy egészt alkosson belőlük. A töredékesség célja, hogy a családi viszonyokat úgy mutassa be, hogy minden történet egy-egy gyermek, szülő, nagyszülő nézőpontját tükrözze. A szövegeket egységessé a család intézménye teszi.

Ahogy a szerző korábbi munkáiban is (Mellettem elférsz, Megyek utánad), az alapkonfliktust – habár nagyon erős a krimi hatása is – a generációk közötti szakadék és  a város-falu ellentét adja. A Jelmezbálban olyan szereplőket ismerünk meg, akik vidékről elköltözve, a családi köteléket hátrahagyva, a városban próbálnak meg boldogulni. Grecsó olyan emberi kapcsolatokat ábrázol, melyek a generációk egymás mellett élését, illetve nem élését példázzák, bemutatva azt, hogyan távolodunk el szüleinktől, nagyszüleinktől, hogyan vesszük semmibe családi hagyományainkat, gyökereinket.

45af81122b59210d9026f6e588267bfdA regény fontos motívuma a hazatalálás, de a nők/ a női alakok is jelentős szerepet kapnak a műben: ők görgetik előre a cselekményt, “körülöttük forog a világ”. Anyák, lányok, unokák életein és tragédián keresztül ismerjük meg a történeteket, ők viszik magukon/magukkal a családi sorsokat.

Jelmezbál egy olyan világot ábrázol, melyben a szereplők álarcot húzva, egy másfajta, tehermentesítettnek gondolt életet kezdenek élni. Titkok látnak napvilágot, s a regény végére már nem is a krimiszál kibogozása a legfontosabb az olvasó számára, hanem az, hogy hogyan tudják a szereplők saját sorsaikat egy maszk mögött is megőrizni, egyáltalán mennyire saját az a sors, melyet így választottak maguknak.

Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit. A virágállvány sudár, piros vasrúdját egy foltozott kabátos, zsíros hajú alak vizeli le éppen, (…)

 

Lassú kereszt

Bennem a létra, anya, tudod, melyik,zaada
a hátamban, nézd, beültettük a hús alá,
ha kihúzom magam, látszanak a szárak,
a vállaimon sátrakká feszül a bőr.
A vállak sátrai, így hívom őket, pedig
ki nem állhatom a birtokos szerkezeteket,
önzők, mint a gazda, aki bekeríti házát,
most már tudom, hogy igazad volt
a kerítéssel kapcsolatban. A gerinced
vagyok, így mutatkozik be, de szerintem
inkább hiányzó bordám, önmagát állítja,
mint egy kordon, kijelöli a részt, ami
nem az enyém többé a mozdulataimban.
A létra lassú kereszt, anya, estére megnő
bennem, nézd, megfeszülök rajta, mint akik
karót nyeltek, bárcsak fölmászhatnék,
mondom, a bordák törött fokain, hogy
miután fölértem hozzád, elhajítsam.

Závada Péter verse