Erdős Virág: Van egy ország

(egy népszavazás margójára)

van egy ország
ahol lakom
semmi ágán
lógó
flakon
van egy város
ahol élek
ahány test épp
annyi
lélek
ahány lélek
annyi
lom is
utcára tett
fájdalom is
itt egy kiságy
ja de
édi
ott egy ülve
alvó
déd
kibelezett
öreg szekrény
arcokat befutó
repkény
bontott ajtó
kilincs nélkül
földönfutók
bilincs nélkül
áll a posztos
mint a nádszál
bokáig lerohadt
lábszár
itt egy szép könyv
ott egy labda
ez még bor de
ez már
abda
nem az összes
csak a nagyja
aki tűri
aki hagyja
aki tűrte
aki hagyta
nem az összes
csak a nagyja
vasárnap volt
ahogy mindig
felöltöztek
ahogy illik
csupa dolgos
derék polgár
egy se ruszin
egy se
bolgár
olyan szépek
hogy az csuhaj
egyik bérlő
másik
tulaj
kitűnőre
szerepeltek
álmukban sem
szemeteltek
nem engedték
hosszú
lére
elindultak a mi-
sére
kukákat se
borogattak
kutyákat se
kurogattak
mise után
leszavaztak
bezabáltak
be is basztak
pöri volt tán
isler is
jóllakott az
isten is
nem az összes
csak a nagyja
aki tűrte
aki hagyta
aki tűri
aki hagyja
nem az összes
csak a nagyja
rajtam is múlt
rajtam múlt
tegnap kezdő-
dött a múlt
elkezdődött
vége van
borzalom és
béke van
semmi ágán
lógó
flakon
van egy ország
ahol
lakom
nevezd nevén
szolgáld
vakon
ma még bölcső
ma már
vagon

Szinopszis

Závada Péter verse

Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen!
Oly könnyű volt veled, s velem nehéz.24c6f7b92e3aa9f80cb4d1e4ff023034
Múltunk lakik ma minden létigében.
Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.

Platánfa ága csüng a vén ereszre.
Beléd oly görcsösen kapaszkodom.
Felnőtt még nem vagyok, de már gyerek se.
Se bölcsőm nem volt, sem kamaszkorom.

De minden olvadást fagyok követnek:
A polcon Rilke dől egy Proust-kötetnek
– eltűnt időnkben mennyi révület!
És mennyi szép remény zenéje benned!
Hát mondd: ha most ez így veled ma nem megy,
hogy is mehetne bármi nélküled?

…régi napok meg akarják mutatni magukat.

A kékfestős leányok az áztató felől biztatták a legényeket. Ha nem mászott senki, nevettek, daloltak, mintha lánynak lenni a legszebb dolog lenne a világon.

A hatvanas években Magyarországon, a Sáraságban, brutálisan meggyilkolnak két fiatal lányt. A harmadik áldozat túléli a támadást, de még a hatóságok megérkezése előtt eltűnik.  Grecsó Krisztián legújabb regénye (?), a Jelmezbál, e rejtélyes bűnesettel indul, melynek szemtanúi és túlélői kívülállókként napjaink Budapestjén élik magányos és szegényes életük.da41c6bcb1dd4c6a711afb444d9cd896

A regény egyik jellegzetessége, hogy a fejezetek más-más nézőpontban és időben beszélik el az eseményeket, látszólag különálló történetekként. (A Jelmezbál akár novelláskötetként is olvasható.) Ennek ellenére szorosan összefüggnek, de az olvasó feladatává válik, hogy egészt alkosson belőlük. A töredékesség célja, hogy a családi viszonyokat úgy mutassa be, hogy minden történet egy-egy gyermek, szülő, nagyszülő nézőpontját tükrözze. A szövegeket egységessé a család intézménye teszi.

Ahogy a szerző korábbi munkáiban is (Mellettem elférsz, Megyek utánad), az alapkonfliktust – habár nagyon erős a krimi hatása is – a generációk közötti szakadék és  a város-falu ellentét adja. A Jelmezbálban olyan szereplőket ismerünk meg, akik vidékről elköltözve, a családi köteléket hátrahagyva, a városban próbálnak meg boldogulni. Grecsó olyan emberi kapcsolatokat ábrázol, melyek a generációk egymás mellett élését, illetve nem élését példázzák, bemutatva azt, hogyan távolodunk el szüleinktől, nagyszüleinktől, hogyan vesszük semmibe családi hagyományainkat, gyökereinket.

45af81122b59210d9026f6e588267bfdA regény fontos motívuma a hazatalálás, de a nők/ a női alakok is jelentős szerepet kapnak a műben: ők görgetik előre a cselekményt, “körülöttük forog a világ”. Anyák, lányok, unokák életein és tragédián keresztül ismerjük meg a történeteket, ők viszik magukon/magukkal a családi sorsokat.

Jelmezbál egy olyan világot ábrázol, melyben a szereplők álarcot húzva, egy másfajta, tehermentesítettnek gondolt életet kezdenek élni. Titkok látnak napvilágot, s a regény végére már nem is a krimiszál kibogozása a legfontosabb az olvasó számára, hanem az, hogy hogyan tudják a szereplők saját sorsaikat egy maszk mögött is megőrizni, egyáltalán mennyire saját az a sors, melyet így választottak maguknak.

Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit. A virágállvány sudár, piros vasrúdját egy foltozott kabátos, zsíros hajú alak vizeli le éppen, (…)

 

Lassú kereszt

Bennem a létra, anya, tudod, melyik,zaada
a hátamban, nézd, beültettük a hús alá,
ha kihúzom magam, látszanak a szárak,
a vállaimon sátrakká feszül a bőr.
A vállak sátrai, így hívom őket, pedig
ki nem állhatom a birtokos szerkezeteket,
önzők, mint a gazda, aki bekeríti házát,
most már tudom, hogy igazad volt
a kerítéssel kapcsolatban. A gerinced
vagyok, így mutatkozik be, de szerintem
inkább hiányzó bordám, önmagát állítja,
mint egy kordon, kijelöli a részt, ami
nem az enyém többé a mozdulataimban.
A létra lassú kereszt, anya, estére megnő
bennem, nézd, megfeszülök rajta, mint akik
karót nyeltek, bárcsak fölmászhatnék,
mondom, a bordák törött fokain, hogy
miután fölértem hozzád, elhajítsam.

Závada Péter verse

És minden mostban benne van a hajdan.

Bartis Attila: A vége

Az elveszett Paradicsomból sem a Paradicsom az érdekes, hanem amiért elveszett.

Szabad András vallomása ez a könyv, Bartis Attila legfrissebb, monumentális alkotása. 600 oldal tömény, énközpontú regény. Egy frusztrált, meghasonlott fiú/férfi számvetése, néha kellemetlen, néha bosszantó, mégis letehetetlen remekmű.

Főszereplőnk a repülőtérre tartva, a taxiban ülve áthajt egy fekete, döglött kutyán. Stockholmba utazik, gyógykezelésre, s barátja, Kornél javaslatára leírja emlékeit, összegzi azokat. Lineárisan halad, jelen időben, elbeszélését 1960 őszén, Pestre költözésével indítja, de a cselekmény során, közbeékelt visszaemlékezésekből, gyermeki perspesktíván keresztül ismerjük meg az ő, és családja múltjának történetét.

Andrást betegsége készteti az írásra, ami nem csupán egészségének romlását, hanem a traumák feldolgozását is segíti. Életét úgy jegyzi le, hogy az regényszerű hatást keltsen (például  a sejtetésekkel vagy a visszaemlékezésekkel). Szintén a regénykompozíció egységének megteremtését szolgálják a bekezdések, vagyis azok a szövegrészek, melyek egy-egy kép érzetét keltik. Életképek ezek, címmel ellátva, melyek lehetnek szimbolikusak, állhatnak párban, de lehetnek egymás ellentétei is (a zongora – a kivégzés).

Mostantól nem fényképezek mást.
Akkor elhagylak. Nekem nem kell olyan férfi, aki lemond a lelkéről.

Az elbeszelésmód a fényképezéssel válik érdekessé: míg a kamera a külső történéseket rögzíti, addig a szöveg, az írás András belső világára fókuszál. A nyelvezete rideg, távolságtartó, ugyanakkor nagyon őszinte, az olvasónak mégsem kell feltétlenül rokonszenveznie a főhőssel: az alapvetően önéletrajzi ihletésű története főhősét Bartis mindenáron el akarta magától távolítani.

A szövegrészek két nagy egységre osztják a regényt: az első, András és az édesapja viszonyát helyezi középpontba, a második a szerelmi szál, Zárai Éva története.

Az 1990-es évek közepétől tekintünk vissza a Kádár-korra és a vészkorszakra, a második világháborúra. András gyermekkorát Mélyváron töltötte, családja is innen származik, nagyapja még erdélyi birtokos volt. A városról kapott képünk viszont csupán annyit fed le, amire és ahogyan a gyermek emlékezik. A család az édesanya halála után költözik a Szív utcába, András a frissen szabadult édesapjával kezd új életet. Sokáig csendben, mint két idegen élnek egymás mellett, mégis összeköti őket perifériális létük: mindketten a rendszer kitaszítottjai. András szemben helyezkedik el mindenféle társadalmi normával, az iskolát otthagyja, nehezen illeszkedik be, egyetlen barátja van, Kornél. Frusztrált, keserű ember, aki nem találja a helyét. Amikor édesapjától egy fényképezőgépet kap ajándékba, megváltozik az élete. Nem csupán az apai örökségét viszi tovább, de elkezdi másképp, az objektívon keresztül látni a világot, s ahogy azt a későbbiek folyamán is látjuk, a fényképezés hozza meg számára a világsikert. Magát azonban sosem nevezi művésznek, kiállítást nem hajlandó rendezni. Az apjával való sajátos viszonya viszont az idősebb Szabad András betegségének lefolyásával párhuzamosan változik meg: mindennél fontosabb lesz számára, az utolsó percekig kitart mellette.

Egyszerűen soha nem fogjuk meghallani apánk mondataiból azt, ami valaki más számára tisztán hallható. És irritáló a süketség, amiért soha nem hallják meg azt, amit mi esztendők óta pontosan hallunk. Bár talán az a legirritálóbb, hogy emiatt apánk hangja mellett a miénk torzul. Hogy hamis felhangjaink lesznek.

Az apa halálával ér véget az első rész. Idáig akár családregényként is olvashatjuk, hiszen András elbeszéléseiből nem csak az apjával való kapcsolatát és mindennapjaik történetét ismerjük meg, hanem az anyát, Hollós Iván és zsidó feleségének, de nagyapámszabadandrás történetét is. A család életét a történelem eseményei határozzák meg, de ami a legjelentősebb, s amely leginkább kihat András életére, az az édesapa 56-os szerepvállalása, aminek következtében elítélik és három évre börtönbe zárják.

Ez a műfaji meghatározás sem egészen pontos,  ne feledkezzünk meg a szerelmi szálról sem, mely olyan fontos szereppel bír András életében, hogy az egész második részt ennek szenteli.

Pontosan tudtam, hogy mostantól egy életen át már csak akkor fogok kinézni, ha ezeket a lépteket hallom. És egyszer sem tévesztettem el.

Főszereplőnk életéből több nőt is megismerünk – Adél, Johanna, Dalma – amíg eljutunk Éváig. Mindannyian csábítói Szabad Andrásnak, ábrázolásuk szinte ugyanolyan, csak a koruk és a nevük változik. Mindannyiukról megvetéssel beszél, mindannyian sikítanak. Évát először a Városligetben pillantja meg: éjszakai sétája során veszi észre a szeretkező párt, s készít róluk fotókat. A negatívot a farönkön hagyja címével együtt, majd néhány nap múlva megjelenik a lakásán Zárai Éva, zongoraművész. Kapcsolatuk titokzatos, ambivalens és igencsak viharos, a nő első látogatásától Amerikába utazásáig, 7 évig tart. Éváról nem tudunk sokat, elvált, (volt) férjével még tartja a kapcsolatot, időnként meglátogatja Sopronban élő családját.

András életét egyértelműen a fényképezés határozza meg: először csak hobbiként van jelen az életében, majd hivatásként. Reisznél igazolványképek készítésével foglalkozik, közben portrékat készít. A fényképezés közben biztonságban érezheti magát, közben igazán,megélheti szabadságát, de ezáltal a rendszerrel is kompromisszumot köt.

Jót tesz az embernek, ha nem csak úgy egyszerűen szabad, hanem naponta szembesül is ezzel. Ha nem áll módjában elfelejteni, hogy a szabadság nem evidencia.

Az elbeszélésnek keretet ad a cselekmény elején elütött fekete kutya, mely a történet végén egy képeslap, egy Goya-festmény formájában érkezik. A regény a művészi lét és az egyén szabadságának kérdései köré szerveződik, melyet a közelmúlt történelmi folyamataiba helyez bele a szerző. Szabad Andrásnak mindene megvan, utazás, világsiker, művészi elismerés, ám Éva halálával az egykori boldogság reményét is elveszíti. Zárai Anna, Éva lánya, felbukkanása azonban felülkeredik a halállal szemben, s az élet folytonosságának ígéretét is magával hozza.

és most ez a tél

Csider István Zoltán verse

da658ebd38c181f1abd148a96407d11dnem is tudom. eddig úgy tavaszra állt,
és most ez a tél. aztán nemsokára nagyböjt
megint. anyám majd fölhív, kérdi, rend van-e
már, vagy most is csak piszmogok szokás szerint.
hogy ábécében vannak-e mind a könyvek,
és nők szerint csoportosítva a mappák.
hogy reméli, jól választottam színeket.
hogy fölhívhatnám néha a nagyapámat.
itt lesz gyanús. ez nem a szokásos húsvét
előtti nagybeszélgetés. nincs nagyapám.
és szerintem meghaltál te is, mondom majd,
és bontom a vonalat. szomorú leszek.
van rosszabb: giccs. olyan elhagyott. télen
a pool bar egy vidéki velneszhotelben.

A mai nap

Szabó T. Anna verse 

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,a81e0b3b1adceea57d9ffe8a4632c506
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.