Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

   Scherter Juditnakd683c2c7160de6a4ccff9d63ba400c8e

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki.

Ne húzd az időt – figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből – mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.

forrás

Advertisements

Vonszolnak piros delfinek

„Én ebbe a versbe többször majdnem belehaltam, úgyhogy elfogult vagyok. Előre is bocsánatot kérve a magyar nyelven valaha írt legerősebb szerelmes versek egyikének gondolom.“-  Keresztury Tibor

 Kormos István verse

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka

partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala

álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek

de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek

s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak

hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak

gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani

vergődnek csak homlokodon kérlelő szavam szárnyai

szemed nem-lehet-fényei elmondják ami mondhatatlan

hogy nem leszel hogy nem leszek kerékbetört nevetés csattan

jövőnk a halvaszületett koromtengereken libeg

felfalják piros lovaim kik vonszoltak a delfinek

egy árva kutyaugatás nem engem szólít nevemen

fenn salétromos menny ragyog hűvösen lehajtom fejem

cella-magány jön hallgatok ki voltam istenek fia

alámerül Atlantiszom Párizs Marlotte Normandia

 

A poétikát majd megírják az elméleti emberek

– Cikkajánló –754e7997e937f1113d06e310b3851830

HÁY JÁNOS SZABÓ MAGDÁRÓL – Litera.hu

Amúgy semmi más nem volt fontos számára, csak a művek. Rettenetes körülmények között lakott a Júlia utcában, famintás kopott linóleum, lópokróccal letakart kanapé. Nem érdekelték a külsőségek. – Írók írókról sorozatunkban Háy Jánost kérdeztük Szabó Magdáról.

http://www.litera.hu/hirek/ez-volt-a-feladata-hay-janos-szabo-magdarol