Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

   Scherter Juditnakd683c2c7160de6a4ccff9d63ba400c8e

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki.

Ne húzd az időt – figyelmeztettek mindig induláskor.
Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,
nyulak és őzek tágra nyílt szemét.
Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből – mondogatták,
nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,
lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,
nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,
öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz
mezítláb ennyi ember közt át az életeden,
nézz a lábadra, már megint az a
gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja,
szaladj gyorsan a többiek után!
Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,
tágra nyílt szemmel, lüktető
bordákkal, émelyegve, álmodott és
váltott cipőkben, folyton lemaradva,
botladozva a kép sarka felé,
aztán felnéztem, már sötét volt
és az időből egyszer csak kiértem.

forrás

Advertisements

VOLUPTAS ÉS CURIOSITAS

(4)

jpg.jpeg
Joan Fullerton

Ez is a dolgok természetes rendjéből
fakad. A pontosan érkező szürkület
feltölti a lankadó figyelem medreit,
a vakfoltok falevelekkel borított medencéi
homállyal fokról fokra megtelnek.

A bőr, mint egy körkörös tekintet,
teljes felületével látja a háromszázhatvan
fokos erdőt, a tájat, minden apró
szépséghibájával együtt.
Hajlandó kiegyezni.

A vaksághoz közel, épp karnyújtásnyira,
te is kitapinthatod a bokrok szúrós
pillantását, mely ág vagy falevél
rosszallása folytatódik ezentúl
mégis benned.

Závada Péter: Roncs szélárnyékban

Kemény István: Csőd

Elgondolkodtak a dolgok,aa3eabe8cbe3d1c3baf44eb71032e499
Döntéseket hoztak, helyeket cseréltek,
Jött valami új, de megunta magát,
Visszajött a régi, de régi volt: 
Álmos, szakállas, szétivott.

Én meg azt mondtam, semmi baj,
Bölcs már nem leszek, nincs rá idő,
Marad a megváltás, az egyszerű.
Volt egy jegyem, megnéztem, hova szól,
Ablakot nyitottam, tűz volt valahol.

Szirénák neveltek, szerettem őket,
Tőlük tanultam meg, hogy nagy baj van.
Te csak tanulj, zümmögték kedvesen,
Kellesz a végére, a Nagy Kalandra.
Most azt mondták, te is mehetsz a francba.

Ottmaradtam értelmetlenül,
Bort locsoltam a nagy sötétbe,
Mint egy kötélvég, a bokrokra esett.
Bent egy könyv várt a padlón kinyitva,
valami texasi buddhista írta.

[Hévíz Folyóirat, 2012/1]

Grecsó Krisztián: Múzsasírató

Ezen a hajnalon a múzsa 13dcc150b7fe864a559c324659837ce3
Megkapja a kegyelmet végre.
Rég nincs, ami fájjon, már unja:
A hajnali taxi a vége.

Nem fogy el, van emlékem elég,
És erőm, hogy enyém is legyen.
Annyi nőt megszeretni elég,
Mennyi magát szeretheti velem.

Ölelni tudok, de mert merek,
Mindig mindentől fájni fog.
Fehérvér, repedtfalú erek:
A kéj hát a halál. Rám vihog.