Zápor

Tóth Krisztina verse

134f42a3b54eedb9ec4ce404342c148aGyerekkoromban
aszfaltkrétával írtam az útra.
Azt hittem, látni lehet majd
az űrből is azt a mondatot.
Aztán néztük a tizedikről
az esőt. Nem baj – mondta a Móni,
legközelebb majd odafestjük.
Elfelejtettem, mit akartam
üzenni akkor. Már csak a
zápor szeretnék lenni.
Az a zápor,
abban a régi pillanatban,
ahogy a betonra ér és színesen
visszafröccsen.

Advertisements

Kemény Zsófi: Metró

Egyszer úgyis összefuttok, cfe2e9a913f270d04060dedfc9032a2f
ha nem most,
hát tíz év múlva nyáron,
ezt nem úszod meg,
a metróban mindig
hűvös őszi szél fúj,
a tábla kérdez, hogy mégis merre,
te döntesz, persze rosszul,
bár a bérleted talán nem is lenne
érvényes a jó irányba,
átmetrózod a rég lejárt telet,
szenvedsz, de úgyis hiába,
mert az ébredő tavaszban
mindenképp boldog leszel,
küzdhetsz ellene, falat kaparhatsz,
sírhatsz is, de megérzed azt a levegőt
és boldog leszel, te szerencsétlen,
te boldogtalan.

Závada Péter: Pesti sampon

(reklám)

95c3668dedcad7b25d24bf613b9ad2d0.jpg

Oktogon. Felhők szűrte fény.
Napsáv a Cafék üvegén.
A sarkon barna hajszalon
mereng a bíbor hajnalon.

Blahán tél. Szürke homless-ek.
Min egy nagy náthás orr, csepeg
a kőkút. Taknya fölbuzog.
Sár. Vonyító mínuszok.

Deák. Száz nikkel kisgyerek:
Demszky-pózna rengeteg.
Friss sebként tátong a Gödör.
Pultos lányt fejfájás gyötör.

Móricz. Borús ég. Ködpamacs.
Villamos csöng. Ásít a Match.
Délibáb, csalfa látomás:
egy munkás metróárkot ás?

Kálvin tér. Szitáló havak.
Járda-tetris: műkő, falap.
A közöny aszfaltozta lét
építi néma hostelét.

Moszkva tér. Hétköz. Napsütés.
Dreherrel kever snapszot és
sütőrumot a virradat
egy McDonald’s-boltív alatt.

Baross. Lágy szellő andalít.
Egy bágyadt éjjel-nappalit
épp légüresre fosztanak:
egy mindennapos mozzanat.

Úgy vont a beton szinte fáj.
Kovalens kötés: egy laza
sejtstruktúrába integrál.
Inkább otthon, de nem haza.

Professzionalizmus a kortárs magyar irodalmi életben (I.)

Mesterszakos diplomamunka / ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2018

Bevezetés

„Igaz, hogy nő vagyok, igaz, hogy foglalkoztatott; de milyen professzionális tapasztalatokat szereztem? Nehéz megmondani. Az én professzióm az irodalom (…)” (Woolf 1969)

Virginia Woolf 1931-ben megjelent „Professions for Women” című esszéje azt a kérdést firtatja, mik a feltételei annak, hogy a nő beléphessen az értelmiségi hivatást gyakorlók közé. (Séllei 2011) Dolgozatomban nem a nők irodalmi professzionalizációját vizsgálom, azonban érdemes megfigyelni, hogy Woolf miképp határozza meg ezt a folyamatot, s miként képzeli el a „hivatásos írót”.

Virginia Woolf pályája kezdetén könyvkritikákat és könyvismertetőket írt újságoknak. Esszéjéből kiderül, hogy ugyan fizetést kapott írásaiért, magát még nem tartotta professzionális szerzőnek. Professzionális tapasztalatokkal rendelkezik, ugyanakkor hivatalos íróvá válásának kezdetét azzal az eseménnyel határozza meg, amikor csupán regényeket írt már, és a regények eladásaiból fizetést kapott.

„Regényíró lettem – nagyon furcsa dolog, hogy miután elmesélsz egy történetet,
kapsz egy autót. Még furcsább, hogy a történetmesélésnél nincs elbűvölőbb dolog
a világon. Sokkal kellemesebb, mint híres regények recenzióját írni. Ha engedelmeskedem a titkárnődnek és elmondom neked a professzionális regényírói
tapasztalataimat, akkor muszáj beszélnem neked arról a nagyon furcsa élményről,
ami regényíróként történt velem. És ahhoz, hogy megértsd, először el kell képzelned a regényíró lelkiállapotát. Remélem, nem adok ki szakmai titkokat azzal, ha azt mondom, hogy a regényíró legfőbb vágya, hogy olyan tudattalan legyen, amennyire csak lehetséges. Rá kell vennie magát az örök letargia állapotára.” (Woolf 1969)

Ahhoz, hogy egy szerző professzionálissá válásának folyamatát megvizsgáljuk, elengedhetetlen, hogy egyéni példákat vegyünk figyelembe: vannak olyan szerzők, akik – Virginia Woolfhoz hasonlóan – a fizetéstől teszik függővé a professzionalizmust, de akadnak olyanok, akik az iskola elvégzésétől, míg mások a szakmai elismeréstől, esetleg díjak elnyerésétől.

„Az egyetlen dolog, amit el kell képzelned magadban – az egy lány a hálószobában egy tollal a kezében. Csak balról jobbra kell mozgatnia a tollat- tíz órától egyig. Aztán egyszer csak eszébe jut, hogy megtegyen valami egyszerű és olcsó dolgot – összehajt néhány oldal papírt, beleteszi egy borítékba, rátesz egy egypennys bélyeget, és bedobja a borítékot a sarkon lévő piros levelesládába. Így lettem újságíró, és az igyekezetem elnyerte jutalmát a következő hónap első napján – dicső nap volt ez a számomra -amikor egy levél érkezett a szerkesztőtől, ami egy csekket is tartalmazott 1 font 10 shilling és 6 pennyről.” (Woolf 1969)

Szakdolgozatomban a kortárs magyar irodalmi élet professzionalizációját vizsgálom: arra voltam kíváncsi, hogy a hagyományosnak mondott szakmákkal (például az orvostudománnyal vagy a jogtudománnyal) összehasonlítva, hogyan zajlik az irodalommal foglalkozók professzionalizációs folyamata ma Magyarországon. Érdekelt, hogy melyek azok az intézmények és szereplők, melyek befolyásolják az irodalom keretein belül dolgozók munkáját, de legfőképpen az, hogy milyen elképzelések élnek szakmai körökben arról, hogy mit jelent profi írónak lenni.

Egy professziónak társadalmi és gazdasági természete van. Olyan speciális hozzáértést igénylő területet határol körül, ami a közös tudásból, bölcsességből és a tömegkultúrából szerzi alapjait (vagyis a múló trendek és divatok is meghatározzák egy foglalkozás természetét) (Strychacz 1993). Ebből következik, hogy Strychacz az irodalmi professzionalizmus vizsgálatakor olyan modern regényeket (például Dreiser Amerikai tragédiáját) használ, melyek az irodalmi professzionalizmus kialakulásával egy időben születtek, s melyek íróit már professzionális szerzőkként definiálták kortársaik. Ugyanakkor az avantgárd művészeknél is megfigyelhető a „professzionális művész” cím használata, hiszen azért váltak professzionálisokká, mert megkövetelték a közönségtől, hogy támogassa őket, cserébe pedig reagáltak a társadalmi változásokra. (Strychacz 1993)

Strychacz (1993) az irodalmi professzionalizmus meghatározásánál nemcsak a szerzőket veszi figyelembe, hanem magát is, mint egyetemi professzort, akit akadémiai professzionalizmussal ruházz fel. De professzionális szerzők műveinek olvasóit is a profi kategóriába sorolja. Szakdolgozatomban, hasonlóan Strychacz kutatásához, figyelembe veszem az irodalmi professzionalizmusnak olyan megközelítését is, mely nem csak a szépirodalomhoz köthető, hanem az alkalmazott írás gyakorlatához is. Érdekelt, hogy mi alapján különböztethető meg, ha egyáltalán megkülönböztethető, a szépirodalmi és alkalmazott írás professzionalizmusa.

Felmerül a kérdés az alkalmazott írás professzionalizmusával párhuzamosan, vajon kritériuma-e a professzionalizmusnak, hogy fizessenek az írónak az írásért. Hegedűs Robin Az író mint vállalkozó címűtanulmányában (2016) megállapítja, hogy azoknak a kortárs magyar szerzőknek, akik részt vettek a kutatásban

„fő motivációja művészeti érték létrehozása, és a válaszadók közel fele szerint a gazdasági haszonszerzés egyáltalán nem fontos tényező a szépírás tekintetében – fő célként senki sem jelölte meg ezt a kitöltők közül. A presztízs szerzése fontosabbnak tűnik az anyagi haszonnál, mely a mezőn belüli elhelyezkedést és elismertséget jelenti. A listavezető művészi érték létrehozásához a megkérdezettek kétharmadának (66%) nem változott a hozzáállása, ugyanúgy a legfontosabb tényező maradt, mint pályájuk kezdetén. A többi megkérdezett pedig inkább afelé hajlott, hogy még fontosabb lett számára az idők során (23%).” (Hegedűs 2016)

Kutatásom középpontjában elsősorban a kortárs irodalmi élet áll: a magyar irodalom intézményei, az írószervezetek és az íróakadémiák. Véleményem szerint ezek a körök mind hozzájárulnak és befolyásolják a professzionalizációs folyamatot. Az íróképzés mellett kitérek az elismerés különböző formáinak meghatározására is. Emellett fontosnak tartom bemutatni, hogy azonos foglalkozást űzők minden esetben olyan társaságot alkotnak, melyek kizárják, hogy tagjaik szabadon ki-be járhassanak, illetve hogy laikusok és amatőrök belépjenek köreikbe. Ezért a magyar kulturális elit helyzetét és jellemzőit is szeretném bemutatni.

(…)

Ahhoz, hogy megvizsgáljam a kortárs magyar irodalmi élet professzionalizációs folyamatait, tíz, Budapesten élő íróval készítettem interjút. A fentiekben felvázolt, professzionalizmushoz köthető fogalmak és kérdések segítségével, majd az interjúk eredményeinek feldolgozásával mutatom be az irodalmi professzionalizmus néhány (magyar) modelljét.  Az interjúk kérdéseivel az írói életutakat szerettem volna minél
részletesebben megismerni. A megkérdezettek között egyaránt találunk fiatal és az idősebb generációhoz tartozó szerzőt, de szépírót és populáris irodalommal foglalkozó írót is. A kutatásban tíz szerző vett részt: Péterfy-Novák Éva, Ugron Zsolna, Kemény Zsófi, Fábián Janka, Parti Nagy Lajos, Nádasdy Ádám, Babiczky Tibor, Totth Benedek, Egressy Zoltán, és Gyurkovics Tamás.

források:

Hegedűs Robin (2016): Az író mint vállalkozó. Kultúra és közösség. IV. folyam VII. évfolyam 2016/IV. szám. Letöltés dátum: 2017.03.10, forrás: http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2016/4/01.pdf

Strychacz, Thomas (1993): Modernism, Mass Culture, and Professionalism.
Cambridge University Press. Cambridge.

Woolf, Virginia (1969): „Professions for Women”. Collected Essays II. Szerk. Leonard Woolf. Chatto and Windus. London.

Fehér Renátó: Nyílt víz

A tenger nem ismeri a népek önrendelkezését, d739d6e6ab7aa9c3e21b9288f5acc08d.jpg
csupán a szárazföldeket. Nem szeg egyezményt,
mert csak annak határvillongás az árapály, aki
nem tudja, hogy ideiglenes minden partvonal,
és egyetlen törvény van: az olvadás szeszélye.
Pedig kezdhetne akár berendezkedni is,
ha egyszer mosódik el alatta a kontinens. Mert
hánykolódása életvitelszerű, se kikötő, se zátony,
nem akad fel a fokhálózat idejétmúlt rácsain.
Felfedezni is legfeljebb őt lehetne, aki
mégsem újdonság, inkább szennyeződés.
Így lesz nomád a mozdulatlanból is,
az áramlat önkényéből pedig expedíció.
Sodródó születési helyének keres újabb nevet,
miközben szökött drónok lebegnek a vizek fölött.

forrás

VOLUPTAS ÉS CURIOSITAS

(4)

jpg.jpeg
Joan Fullerton

Ez is a dolgok természetes rendjéből
fakad. A pontosan érkező szürkület
feltölti a lankadó figyelem medreit,
a vakfoltok falevelekkel borított medencéi
homállyal fokról fokra megtelnek.

A bőr, mint egy körkörös tekintet,
teljes felületével látja a háromszázhatvan
fokos erdőt, a tájat, minden apró
szépséghibájával együtt.
Hajlandó kiegyezni.

A vaksághoz közel, épp karnyújtásnyira,
te is kitapinthatod a bokrok szúrós
pillantását, mely ág vagy falevél
rosszallása folytatódik ezentúl
mégis benned.

Závada Péter: Roncs szélárnyékban

1966 tavaszán, egy zaklatott időszakában Lila rám bízott egy fémdobozt, benne nyolc füzettel.

Elena Ferrante: Nápolyi regények 1-2. 

93853e4a3834e7f6fa80c8c4244d28dc.jpgA Nápolyi regények Ferrante négykötetes alkotása, melynek középpontjában két olasz lány, Elena (az elbeszélő) és Lila áll. Habár megtévesztő az írónő és a regények elbeszélőjének névazonossága, Ferrante kiléte a mai napig ismeretlen, az álnéven dolgozó szerző életéről semmi információt nem tudunk.

Ugyanakkor a helyszín és a körülmények akár valósághűek is lehetnek: a második világháború után járunk Nápolyban, az 1950-es és 60-as években. Az olasz városban – de legfőképp a cselekmény középpontjában, a telepen – erőszak (családon belül és kívül), szegénység, társadalmi nyugtalanság uralkodik. Kitörésre nincs sok lehetőség, a tanulás pedig luxusnak számít.

Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik.

A két barátnő – Elena és Lila – a regény kezdetekor általános iskolába jár. Mindketten kiemelkedően teljesítenek a tanulásban, ám amíg Elenának sikerül gimnáziumban, később pedig egyetemen továbbtanulnia, Lila élete a telepen folytatódik: először dolgozni kezd, majd korán férjhez megy. (Az ő sorsa hasonlít leginkább a kor gyermekeinek életéhez, akik gyermekmunkával próbáltak meg a család anyagi helyzetén segíteni, majd házasságal próbáltak meg változtatni az életükön.)

63bfb1339f8ca63975b5633bfdf98c49

A regények középpontjában a két lány kapcsolata áll. Az elbeszélő különböző eseményekkel és mozzanatokkal mutatja be viszonyuktt, mely olykor baráti, olykor ellenséges. Elena és Lila folyamatosan elszakadnak egymástól, majd újra egymásra találnak. Mindketten a másik erényeihez, tetteihez mérik magukat, önmeghatározásukban pedig fontos szerepet játszik, hogy hogyan viszonyulnak éppen egymáshoz.

Habár a tanulás és a házasság is lehetővé tehette volna, hogy megszabaduljanak a teleptől, egyiküknek sem sikerül az elszakadás. Elena az egyetemen eszmél rá, hogy képtelen hátrahagyni a gyökereit, a családját, Lila pedig a sikertelen és nyomorúságos házasságából menekül egy másik telepre.

– Bármi történjen is, te folytasd a tanulást.
– Még két év, leérettségizem, és vége.
– Nem, ne hagyd abba, majd adok pénzt, neked mindig tanulnod kell.
Idegesen felnevettem, aztán azt feleltem:
– Köszönöm, de egy idő után az ember befejezi a tanulást.
– De te nem: te vagy az én briliáns barátnőm, a legjobbá kell válnod, nem érhet a nyomodba se nő, se férfi.

képek forrása: TheGuardian.com