Grecsó Krisztián: Azonosság

ce56a542f52daa398e839fd6ac1af069Vers lesz ez vagy azonosság,
halott apád lábán madzag,
felfekvése kőfaragás,
el nem szalad, el nem szalad;

Szerszám rozsda a kabátja,
halott apád lábán madzag,
felfekvést vagy kőfaragást
jég patájú lovainak?

Vers lesz ez vagy azonosság?,
halott apád el nem szalad:
A kabátja szerszámrozsda,
paripái mind fagyottak!;

Elszalad e halott apád,
van e még a lábán madzag?
Vers lesz ez vagy azonosság,
el nem szalad, el nem szalad.

Advertisements

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve (II)

Magvető, Budapest, 2005 (részlet)

Őrangyal

– Jaj, Mancikám, igazán nem kellett volna… Minek költekezel?
Minden vasárnap látogatóba mennek a nagyanyjához (aki igazából nem is a nagyanyja, csak távoli rokon, valami unokatestvér-féléje az apjának, de ő azért nagymamának hívja: talán a kora miatt, talán azért, mert minden  lágy és jóakaratú rajta, kerek arca, hullámos fehér haja, gyakran könnyező kék szeme, még a puha orrának nyergén ülő csontkeretes szemüveg is (az „ókulám”,ahogyan nevezni szokta). Mindig kap tőle valamit, valahányszor meglátogatják, egy szelet csokoládét vagy egy „habcsókot”, amit a szomszéd 7edf34a5339677939ea14ed410118b83cukrászdában lehet kapni, az anyja pedig minden alkalommal a fejét csóválja, és azt mondja: „nem kellett volna…”
– Ugyan, hagyd, erre azért még futja… Bárcsak tudnék még nektek sütni, emlékszel, milyen jókat sütöttem valaha, még szegény Árpádnak is ízlett, pedig nem volt édesszájú, de hát most már hiába, nem bírok…
– Még csak az hiányozna, hogy azzal is fáradj… Meg különben is… Tudod, hogy sose bírtam ellenállni a te diótortádnak: biztosan fölszednék egypár
kilót! – Az anyja nevet, és a tenyerével önkéntelenül végigsimít a derekán és a csípőjén.
– Ugyan menj már, hiszen olyan karcsú vagy, mint egy elsőbálos kislány… Hanem én… egyszerűen nem értem! – Szemérmes nevetés. – Képzeld, kihíztam az őszi kosztümömet, tudod, azt a kockásat, tegnap megpróbálom fölvenni, hát nem jön rám! A kabátja még csak-csak, de a szoknyát nem bírom bekapcsolni a derekamon… Pedig tudod, hogy annyit eszem, mint egy kismadár… még szerencse, hogy nincs étvágyam, mert abból a kis nyögdíjamból, amit ezek nem röstellenek adni… hát nemigen csaphatnék nagy lakomákat. Kész szerencsétlenség, ez volt az utolsó tűrhető darabom… Szegény Sándor kabátjából gondoltam, hogy alakíttatok magamnak valamit, de hát a varrónő is egy kis  vagyonba kerül… Ebben az ócska kékben már ki se merek menni az utcára…
– Ugyan hagyd, Mancikám, tudod, én miben járok munkába? Emlékszel arra a
katonanadrágra, még szegény sógoromé volt, tudod, olyan csúnya barnászöld
posztó, de jó meleg…? Na hát abban! Csak a derekából kellett bevenni egy
kicsit…
– Nem is csodálom, szegénykém, amilyen hideg hajnalban lehet… Hánykor is kell indulnod?
– Öt, negyed hat…
– Hanem – mondja a nagyanyja, és az anyja karjára teszi a kezét, előre is bocsánatot kérve azért, amit mondani fog – múlt vasárnap nem jöttetek. Persze, tudom, hogy rengeteg dolgod van – vág közbe sietősen, amikor Piroska anyja mentegetőzni kezdene –, még mindig jársz arra a tanfolyamra? Szegénykém… Még szerencse, hogy engem már nem gyötörnek ilyesmivel… Engem szerencsére már senki nem akar átnevelni arra a kis időre… Az én öreg csontjaimra már nem érdemes annyi energiát pazarolni…
– Te nem is vagy még öreg! – támad rá Piroska zsarnokian és szemrehányóan.
– Jaj, dehogyisnem! Édes kis bogaram…
A nagyanyja meghatottságtól elhomályosuló szemmel fordul az anyja felé. – Nem akarja, hogy meghaljak… – Meghatott, puha nevetés. – A múltkor is azt mondta, beszéljem meg az őrangyalommal, hogy nekem még sokáig kell élni… Piroska tudja, mert a nagyanyjától gyakran hallotta, hogy az jobban szeretne már nem lenni, és ezt megbocsáthatatlan árulásnak érzi.
– Azt mondtad, a mennyországba akarsz kerülni! – olvassa rá vádlón. – Hogy
ne kelljen tüzelőre meg ennivalóra költened… És hogy ne fájjon a derekad!

Reméli, hogy a nagyanyja elszégyelli magát önzése miatt, de az csak nevet.
– Ne félj, az még soká lesz… Annyira még nem is vagyok öreg – teszi hozzá
szégyellős kacérsággal.
– És az őrangyalod is vigyáz rád?
– És az őrangyalom is vigyáz rám…
– Nekem is van őrangyalom? – nyaggatja, mert szereti újra meg újra hallani, hogy „persze hogy van, mindenkinek van őrangyala!”. Igazából villanyoltás után lenne szüksége az őrangyalra. Napközben a világ veszedelmei visszahúzódnak valahová, ami mégis marad, hogy például megvágja az ujját vagy lenyúzza a térdét, attól az anyja is meg tudja védelmezni. A sötétben viszont hirtelen minden lehetségesnek látszik, hogy míg alszik, kigyullad a ház, vagy az alattomban szivárgó gáz megöli őket, belecsap a házba egy villám, vagy hogy halottak járnak-kelnek az utcákon, átsétálnak a falon, bejönnek a lakásba,
semmi nem állhat az útjukba…
– Tényleg, hogy van a derekad? – Az anyja komolyan, majdhogynem szigorúan
néz az idősebbik nőre.
e5a13d84e5cf965e709de0911954f116– Hát fáj, fájogat… De abba nem lehet belehalni… A körzeti orvos be
akart utalni a kórházba kivizsgálásra, de attól isten mentsen… Tudod, meghalni, az még csak rendben van, de az a mindenféle vizsgálat… Hogy úgy bánjanak az emberrel, mint egy darab fagyasztott hússal… Emlékszel
azokra a fél disznókra, amik ott lógtak a Schneebergernél anno? Meg a szerencsétlen, lábuknál föllógatott kacsákra meg libákra… Nahát olyan kacsának érzem én magam, amikor fölfektetnek a vizsgálóasztalra… És úgy is beszélnek az emberrel, mint egy agyalágyult vénasszonnyal… Már inkább csak otthon kúrálgatom magam… Miért, te bemennél egy olyan helyre, ahol ez… – tör ki felindultan az anyja helytelenítő pillantása láttán, és fejével a válaszfal felé int, amelyen túl a rettenetes társbérlők laknak, akik talán még a fűtetlen
lakásnál és a derékfájásnál is inkább megkívántatják vele a mennyországot – ahol egy ilyen főnővér lehet? Nem mondom, ha még most is az apácák lennének…az egészen más lenne.
– Már megint kellemetlenkedtek? – hajol előre részvevően az anyja.
– Egyfolytában kellemetlenkednek… – Ideges nevetés. A nagyanyján látszik,
hogy erőnek erejével próbálja fékezni magát, aztán mégiscsak fölcsattan. – Képzeld, azt állítja, hogy én nem mosom ki magam után a kádat! – Az arca vörösre gyullad a fölháborodástól, szép ősz feje reszket. – Hogy hajszálat talált benne, vagy mit tudom én… És hogy nem törlök fel rendesen magam után! És még mást is, aaa… az illemhellyel kapcsolatban… – Egyik kezét a másikra fekteti, mintha a jobbjával akarná meggátolni a bal keze reszketését. Az anyja megnyugtatóan rásimítja a tenyerét a reszkető kézre: most már három kéz van egymáson, olyan, mintha csip-csip-csókát játszanának.
– Ugyan, ne is törődj vele… Tudod, micsoda egy műveletlen trampli…
– Hát nem is… – A nagyanyja harciasan a magasba emeli reszkető fejét. – Hanem, Flórikám… – Megint a szégyenkező, puha nevetés. – Nem tudsz véletlenül egy kis varrónőt, aki olcsón dolgozik, de tényleg olcsón? Tudod, a kosztüm… És Flórikám… – Újabb nevetés, ezúttal zavart és kínos. – Lenne még az a korall nyakláncom, tudod, melyik, talán érdekelné valamelyik kis kolléganődet… Esetleg azt, amelyik a pillangós brosst megvette a múltkor…?

forrás

És minden mostban benne van a hajdan.

Bartis Attila: A vége

Az elveszett Paradicsomból sem a Paradicsom az érdekes, hanem amiért elveszett.

Szabad András vallomása ez a könyv, Bartis Attila legfrissebb, monumentális alkotása. 600 oldal tömény, énközpontú regény. Egy frusztrált, meghasonlott fiú/férfi számvetése, néha kellemetlen, néha bosszantó, mégis letehetetlen remekmű.

Főszereplőnk a repülőtérre tartva, a taxiban ülve áthajt egy fekete, döglött kutyán. Stockholmba utazik, gyógykezelésre, s barátja, Kornél javaslatára leírja emlékeit, összegzi azokat. Lineárisan halad, jelen időben, elbeszélését 1960 őszén, Pestre költözésével indítja, de a cselekmény során, közbeékelt visszaemlékezésekből, gyermeki perspesktíván keresztül ismerjük meg az ő, és családja múltjának történetét.

Andrást betegsége készteti az írásra, ami nem csupán egészségének romlását, hanem a traumák feldolgozását is segíti. Életét úgy jegyzi le, hogy az regényszerű hatást keltsen (például  a sejtetésekkel vagy a visszaemlékezésekkel). Szintén a regénykompozíció egységének megteremtését szolgálják a bekezdések, vagyis azok a szövegrészek, melyek egy-egy kép érzetét keltik. Életképek ezek, címmel ellátva, melyek lehetnek szimbolikusak, állhatnak párban, de lehetnek egymás ellentétei is (a zongora – a kivégzés).

Mostantól nem fényképezek mást.
Akkor elhagylak. Nekem nem kell olyan férfi, aki lemond a lelkéről.

Az elbeszelésmód a fényképezéssel válik érdekessé: míg a kamera a külső történéseket rögzíti, addig a szöveg, az írás András belső világára fókuszál. A nyelvezete rideg, távolságtartó, ugyanakkor nagyon őszinte, az olvasónak mégsem kell feltétlenül rokonszenveznie a főhőssel: az alapvetően önéletrajzi ihletésű története főhősét Bartis mindenáron el akarta magától távolítani.

A szövegrészek két nagy egységre osztják a regényt: az első, András és az édesapja viszonyát helyezi középpontba, a második a szerelmi szál, Zárai Éva története.

Az 1990-es évek közepétől tekintünk vissza a Kádár-korra és a vészkorszakra, a második világháborúra. András gyermekkorát Mélyváron töltötte, családja is innen származik, nagyapja még erdélyi birtokos volt. A városról kapott képünk viszont csupán annyit fed le, amire és ahogyan a gyermek emlékezik. A család az édesanya halála után költözik a Szív utcába, András a frissen szabadult édesapjával kezd új életet. Sokáig csendben, mint két idegen élnek egymás mellett, mégis összeköti őket perifériális létük: mindketten a rendszer kitaszítottjai. András szemben helyezkedik el mindenféle társadalmi normával, az iskolát otthagyja, nehezen illeszkedik be, egyetlen barátja van, Kornél. Frusztrált, keserű ember, aki nem találja a helyét. Amikor édesapjától egy fényképezőgépet kap ajándékba, megváltozik az élete. Nem csupán az apai örökségét viszi tovább, de elkezdi másképp, az objektívon keresztül látni a világot, s ahogy azt a későbbiek folyamán is látjuk, a fényképezés hozza meg számára a világsikert. Magát azonban sosem nevezi művésznek, kiállítást nem hajlandó rendezni. Az apjával való sajátos viszonya viszont az idősebb Szabad András betegségének lefolyásával párhuzamosan változik meg: mindennél fontosabb lesz számára, az utolsó percekig kitart mellette.

Egyszerűen soha nem fogjuk meghallani apánk mondataiból azt, ami valaki más számára tisztán hallható. És irritáló a süketség, amiért soha nem hallják meg azt, amit mi esztendők óta pontosan hallunk. Bár talán az a legirritálóbb, hogy emiatt apánk hangja mellett a miénk torzul. Hogy hamis felhangjaink lesznek.

Az apa halálával ér véget az első rész. Idáig akár családregényként is olvashatjuk, hiszen András elbeszéléseiből nem csak az apjával való kapcsolatát és mindennapjaik történetét ismerjük meg, hanem az anyát, Hollós Iván és zsidó feleségének, de nagyapámszabadandrás történetét is. A család életét a történelem eseményei határozzák meg, de ami a legjelentősebb, s amely leginkább kihat András életére, az az édesapa 56-os szerepvállalása, aminek következtében elítélik és három évre börtönbe zárják.

Ez a műfaji meghatározás sem egészen pontos,  ne feledkezzünk meg a szerelmi szálról sem, mely olyan fontos szereppel bír András életében, hogy az egész második részt ennek szenteli.

Pontosan tudtam, hogy mostantól egy életen át már csak akkor fogok kinézni, ha ezeket a lépteket hallom. És egyszer sem tévesztettem el.

Főszereplőnk életéből több nőt is megismerünk – Adél, Johanna, Dalma – amíg eljutunk Éváig. Mindannyian csábítói Szabad Andrásnak, ábrázolásuk szinte ugyanolyan, csak a koruk és a nevük változik. Mindannyiukról megvetéssel beszél, mindannyian sikítanak. Évát először a Városligetben pillantja meg: éjszakai sétája során veszi észre a szeretkező párt, s készít róluk fotókat. A negatívot a farönkön hagyja címével együtt, majd néhány nap múlva megjelenik a lakásán Zárai Éva, zongoraművész. Kapcsolatuk titokzatos, ambivalens és igencsak viharos, a nő első látogatásától Amerikába utazásáig, 7 évig tart. Éváról nem tudunk sokat, elvált, (volt) férjével még tartja a kapcsolatot, időnként meglátogatja Sopronban élő családját.

András életét egyértelműen a fényképezés határozza meg: először csak hobbiként van jelen az életében, majd hivatásként. Reisznél igazolványképek készítésével foglalkozik, közben portrékat készít. A fényképezés közben biztonságban érezheti magát, közben igazán,megélheti szabadságát, de ezáltal a rendszerrel is kompromisszumot köt.

Jót tesz az embernek, ha nem csak úgy egyszerűen szabad, hanem naponta szembesül is ezzel. Ha nem áll módjában elfelejteni, hogy a szabadság nem evidencia.

Az elbeszélésnek keretet ad a cselekmény elején elütött fekete kutya, mely a történet végén egy képeslap, egy Goya-festmény formájában érkezik. A regény a művészi lét és az egyén szabadságának kérdései köré szerveződik, melyet a közelmúlt történelmi folyamataiba helyez bele a szerző. Szabad Andrásnak mindene megvan, utazás, világsiker, művészi elismerés, ám Éva halálával az egykori boldogság reményét is elveszíti. Zárai Anna, Éva lánya, felbukkanása azonban felülkeredik a halállal szemben, s az élet folytonosságának ígéretét is magával hozza.

József Attila: Szürkület

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja? Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam én?
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –
vagy ősi, tiszta űrt. Viselem púpomat
ődöngve én a hemzsegő körútakon
és senki

1934

és most ez a tél

Csider István Zoltán verse

da658ebd38c181f1abd148a96407d11dnem is tudom. eddig úgy tavaszra állt,
és most ez a tél. aztán nemsokára nagyböjt
megint. anyám majd fölhív, kérdi, rend van-e
már, vagy most is csak piszmogok szokás szerint.
hogy ábécében vannak-e mind a könyvek,
és nők szerint csoportosítva a mappák.
hogy reméli, jól választottam színeket.
hogy fölhívhatnám néha a nagyapámat.
itt lesz gyanús. ez nem a szokásos húsvét
előtti nagybeszélgetés. nincs nagyapám.
és szerintem meghaltál te is, mondom majd,
és bontom a vonalat. szomorú leszek.
van rosszabb: giccs. olyan elhagyott. télen
a pool bar egy vidéki velneszhotelben.

Az elhagyott kalóz-hajók

Ady Endre halálának évfordulójára.

Hajnalodik s végre: az én hajómon.3f24efe4e26c395a6c8846072286c8cc
Az igazin, szállok virág-fedetten.
Nem ismerek a vén, elszánt kalózra,
Hurráh, vágyak pompás legénye lettem
S boldog hajóm fátyollal lobogózva
Olyan, mint kék fátylas ég-darab
S tűz szememen bekacag a Nap:
Sohse látott csodábbat a hajónál,
Sohse látott hajóst még hajnalibbat.
Tengereket zúdít elénk a vágyunk,
Még. Oceánunk is az enyém.
Karunk ölelő ritmusára ringat,
Himnuszt kürtöl a babonás hajó-kürt
S zeng a csók a hajó fedelén.
Árbocom a váró diadal,
Bódító és szűz-lyán adta csók
S üldözőim a kalóz-hajók,
Kikkel rabolva, hajh, annyit bolyongtam
Olcsó siker- s csók-portékákra lesve.

Hát mégis hasztalan hajszolt az Este,
Nem az ő ölébe jött vagyok,
Hajnalok küldöttek, hajnalok
S mégis eljött értem a hajóm.
Óh, volt hajók, be elárnyultatok már,
Óh, volt prédák be nincs izetek
Szabadabb vagyok minden szabadoknál,
Olyan teljesen nem magamé.
Szemem melyik volt hajót vágyja vissza?
Gyötrelmes, kérdő, kínzó ifjuságnak
Zöld lobogóju, éhes kis hajóját?
Vihar-hajómat, mely az ósdi nóták
Kopott, kis bárdjait hagyta el?
Avagy a száz-szoknya lobogót
Lengető, unt, céda csók-hajót?
Névnek, hirnek, mámornak, bölcseségnek
Csunya kalóz-hajóit talán?
Im itt van a szivemen a lyány,
Itt van a szivemben a tenger-élet
Felörvendem, fölélem s boldog órák:
Most vagyok Én és büszkén viszem
Szent és ifjuságos, bolond viharokba
Az egyetlen ölelnivalót
S életem új, legsorsosabb hajóját.

Mi van a héj alatt?

A magyar kultúra napja alkalmából és Weöres Sándor halálának évfordulójára

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.
Ez a fordított világ,c83fb7a15b5c2cc587205b74df232223
ez a pokol. Egyforma az éje,
mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,
a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,
belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,
a pokolból, mind, valahányon a fény elárad.

Mindennek külső és belső íve —
melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;
nem ésszel, lényével válaszol,
mint egy nő, vagy egy költemény.