Elégia

József Attila
(Budapest, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.)

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, a7677c5f1b25d259b39966826fe84691
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tűzfalak
magányán a nyomor egykedvű csendje
fenyegetően és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tűnődők szivén
s elkeveri
milliókéval.

Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj –
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá… s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.

1933 tavasza

Advertisements

Milyen felemás

97 éve született Pilinszky János

Milyen felemás érzések közt élünk,46d7f7391f0c4c3be77fa7e209bba9ca
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Karinthy Frigyes: Álom

Karinthy Frigyes 1938. augusztus 29-én hunyt el Siófokon.

 

daa256f299836d55caa142a88e89fe97.jpg
Isabelle Bryer

Álmomban csónakon futottam
És kihajoltam
Tizenhat éves voltam
És csónakom fehér vízen szaladt
láttam egy várost a víz alatt.
És láttam erdőt a levegőben
És láttam kísértetet lepedőben.
S távol a kék és tiszta eget
És csillagokat és fellegeket.

És kinyújtottam a körmöm
Ezer méter hosszúra
És karmoltam a felhőt, úgy-e fura?
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam.
De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt
S belőle genny és aludt vér folyt.
S acsarkodva téptem az eget
És éreztem folyni vért, ragadót és meleget.

Ordítva felébredtem
Hát a mellemet martam,
Kiszakítottam, felkapartam
És folyt a vér –

Több, mint amennyit álom,
Több, mint amennyit élet,
Több, mint amennyit egy kis dal megér.

(Ne csukd be még vagy csukd be már…)

Nemes Nagy Ágnes verse

Ne csukd be még vagy csukd be már nemesnagy
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.

Alsómihályfalva, 1944

 

Egy arckép alá

96 évvel ezelőtt, 1921. november 27-én született Pilinszky János.

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.9e11797024233f115b66574f48281020.jpg
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Mese a világ pusztulásáról

1944. november 9-én hunyt el Radnóti Miklós.

Én Xexenoxe angyal vagyok, könyvtárosa az Úrnak, aki följegyzem a Föld nevű bolygó pusztulását a későbbi angyalnemzedék számára.

A Föld bolygó lakói – kik magukat embereknek nevezték – műveltségükben, hatalmuk tudatában megsértették az Urat, megtagadták és kigúnyolták. Íme:

*

Vörös párákba burkolódzott a Nap. Tüzes volt az ég alja. Az Emberek elhatározták, hogy eloltják a Nap tüzét. Felverték a tűzoltókat, kivonultak, egük felé bökték fene hosszú létráikat, és a Napra irányították gőzfecskendőiket.

De megnyílt mennybéli kapunk, s teljes pompájában megjelent az Úr. Mennydörgő hangon szólt a munkálkodókhoz, kik fölényes vigyorgással bámultak a haragvó Fenségre. „Ostobák, tüzet akartok oltani, égi tüzet. Ezért megbüntetlek benneteket.” Majd felénk fordulva: „De időt hagyok nékik megbánásra. Az Úr elnéző. Csak megrémítem őket.” Az Emberek nevettek. Kérték az Urat, hogy adjon nekik egy nap haladékot, és csak aztán kezdje a büntetést. Az Úr ráhagyta. Az Emberek hatalmas, nedves ponyvákkal takarták le még hatalmasabb felhőkarcolóikat. Készenlétbe helyezkedtek.

Egy nap múltán elsötétült az ég, zápor nélküli villámok cikáztak, csapdostak, melyek ha átütötték a ponyvákat, az Ember modern fecskendőinek estek áldozatul. Háromnapi meddő harc után az Úr abbahagyta a küzdelmet. Az első csapásnál az Ember győzött. Az Úr pedig így szólt a körülötte összegyülekvő, megbotránkozott angyalsereghez. „Hadd nőjön gőgje, büszkesége; harmadik csapásomnál pusztulni fog.”

Kevés pihenő után újra megnyílt az égi kapu, és a vén Nap besétált rajta. Sötétség keletkezett, és az Emberek hiába várták a napfelkeltét. Hideg lett. A mindenható Ember a második csapástól sem hökkent meg. Hatalmas sugárzó gépekkel pótolta Isten melegét, és – nevetett. A báltermekben a néger jazz hangjai mellett vigadott a csapásokkal sújtott Embersereg.

„Nincs már Úr felettünk… Legyőztük az Istent… Éljen az emberi önállóság…!”

Az Úr még egyszer letekintett az égi résen, egyik kezével a kibújni akaró Napot tartja vissza, másikkal bosszúálló angyalseregünket küldte a Földre. Bosszuló hadunk az Embert legérzékenyebb pontján, technikai kultúrájában támadta meg. Elvágtuk villanysodronyait, felrobbantottuk gyárait, napsugárpótló gépeit. Munkánkat végezvén visszatértünk a Mennybe, hol az Úr komoran fogadott. Néki is fájt remekművének pusztulása.

*

Hat nap múltán – melyet szüntelen jajveszékelés, hörgés töltött be – hullaszag áradt szét a Földgolyó körül. Az Ember nem nevetett többé, és a világ sorsa beteljesedett…

Az Úr hat nap alatt teremtette, hat nap alatt pusztította el.

Lecsuklik minden pilla most

80 éve, 1936. november 3-án hunyt el Kosztolányi Dezső.

Éjjeli iramat

Fölserkenek, fogat se mostam,6dd26da11fb544fa9805843b95e1cf55
úgy írok itt az éjbe mostan,
nem itten már, de ottan,
ahová ellobogtam,
lelkem fönn, az étherbe szálldos,
nem mint a táltos,
amaz utáltos,
kinek nyomába rikkant
sok béna adyrokkant,
fönn, fönn, határokon túl,
míg lenn a sok vakond túr,
s látszik pár néma kontúr,
lenézek, hát azok, ni:
Párizs, Velence, Brüsszel,
köszöntöm hetyke prüsszel,
mert szellemlábamon se zokni,
se szellemfőmön nincs kalap,
se búr kalap, se ír kalap,
csak szállok, mint egy irkalap,
mit egykor, rég, gyerekkoromba
feldobtam repülő gyanánt
megunt banánt
a kéményfüstbe és kerek koromba…