Babits Mihály: Petőfi Koszorúi 

“Avagy virág vagy te hazám ifjúsága”

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bújik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.

Óh vannak, koszorúk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!…
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére – kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos fűzérbe görbítve – légy szabad
virág szabad földön!
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: “Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!”

Avagy virág vagy te?… légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét akit elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!

Advertisements

Levél Babits Mihályhoz

75 éve hunyt el Babits Mihály

Móricz Zsigmond levele Babits Mihályhoz| megjelent a Holmi 2008. decemberi számában

a1b74273e44bd42a1ba1294173f930c1Kedves Mihály!
Barátunk, a nagyszerű Osvát, akinek hiányát nem pótolhatjuk soha, tudós kertésze, valóságos Linnéje volt a magyar virágok egész flórájának. Most nekünk kell azzá lennünk. A mi dolgunk, hogy új tavasz zsendülete zsibongjon a Nyugat derekas törzse körül. A mi dolgunk, hogy friss nedvek áramoljanak a gyökértől föl egészen a zöldellő lombig. Nem hagyhatjuk, hogy a magunk ültette és nevelte fa elfásuljon.
Mihály, nekünk új szemekre van szükségünk. Olyanokra, melyek új életlátással, magyar gyógyulást hozón néznek végig az Ady ugarán. Nem elefántcsonttoronyból, ahonnan nem lát ki a belécsontosult, elhályogolódott toronyőr, ahová nem hallik fel a terméketlen sziken kovászló beteg életnek nyívása, hanemhogy magaslesről, ahová fölhat az odalent és ahonnan látszik az alant.
Mihály, nekünk olvasókra van szükségünk, előfizetőkre, akik éltetnek bennünket, ahogyan őket mi. És ezért kell a másként látó szem, az életes zöld, a tavaly elvermelt fás krumpli helyett a friss, levecses primőr! Mit ér a legszebb, termőerőtől kicsattanó hajadon, ha pártában, mit a legnemesebb esztétikumtól duzzadozó lapszám, ha remittendában marad?
Mihály, mi nem két dudás vagyunk egy csárdában, hanem duett a Zeneakadémia nagytermének pódiumán. Olyan kettős, amilyet Magyarország nem látott, nem hallott még. Azzá kell lennünk.
Kérlek, add át kézcsókomat Ilonkának, és ne feledd említeni, hogy Török Sophie minapi írása igazi gyöngyszem.
Ölel: Zsiga

s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is

BABITS MIHÁLY:
Húsvét előtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatottec5f73e5d8dbb0fa1f7a3c4fe14324a9
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:

ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!

Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:

mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,

mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:

én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érezni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:

de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!

hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

megjelent a Nyugatban, 1916-ban
forrás

A hazugságot avatják világrenddé

Babits Mihály:Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

A Franz Kafka A per c. regényét olvasva jutott Babits verse az eszembe. Pontosan kifejezi azt a nyomasztó, fullasztó légkört, ami a cselekményt jellemzi. Valahogy már Jozef K. letartóztatásakor sem tudjuk elfogadni ezeket a körülményeket, s ahogy a történetben haladunk tovább, egyre inkább idegenedünk el ettől a (vagy a való) világtól.
Nem szeretnék hosszas elemzésekbe kezdeni a művel kapcsolatban, mert úgy gondolom, a vers megtette ezt helyettem is.
Szokatlan világ az, ahol Jozef K pere elindul és még szokatlanabb ahol véget ér. K először nem akarja elhinni, hogy milyen eljárás is folyik ellene, éppen ezért jobbnak is látja, ha nem avatkozik bele. De látva a lassú haladást, a feketeséget mindenhol, a hosszú sorokban dolgozó ügyvédeket a padláson, mégis úgy dönt, hogy ügyvédet fogad, majd pedig saját maga veszi kezébe az intézést. Soha nem tudjuk meg, miért is indítottak ellene eljárást. A regény végén azonban K elfogadja azt, amit mi képtelenek vagyunk:
elfogadja a világot olyannak, amilyen, a sorsát, a per kimenetelét, ami természetesen nem lehet más, mint csak halál.

08ee26d1090b5a297fbeda368dedf51d 61d0efa9172d916a33bcd847af6f11ce f289f877ce79813754b37733539def48