Süllyed a hóban az öntudatom, riadó!

(…) lassú unalomba fulladásra van ítélve
A popzene is, mint a versenysportok vagy a Coelho-kultusz, (…)

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak, Jelenkor, 2015

2018-ban kitör az Eyjafallajöküll vulkán, melynek hatására egész Európát beborítja a jég, ablog2 hideg és a hó. Budapestet folyamatosan bénítja meg a már-már katasztrofálisnak mondható időjárás, a főváros pedig – az Elvis-rajongó polgármesterrel az élen – megpróbál túlélni és megoldást találni.

Egy képzeletbeli világba, a budapesti felső- és középosztály világába csöppenünk, akiknek az élete az időjárashoz hasonlóan, szélsőséges és válságos. A Duna befagy, korcsolyázni lehet rajta, a Sváb-hegyen pedig luxus síparadicsom épül. Térey valóságos, már létező helyszínbe, az olvasó számára ismerős közegbe helyezi szereplőit: leginkább azzal kísérletezik, hogy miként változnak, hogyan viselkednek emberi kapcsolataikban, mindehhez pedig a katasztrofális helyzet szolgál díszletként.

A Fácán udvaráról indult
A négyszemélyes lift a Nagy Normára,
Az extrémnek hirdetett síugrósánc tetejéig;
Igazi látványosság a fölvonóház volt a hegyállomáson,
Egy fából faragott és tőről metszett,
Díszeivel agancsot utánzó,
Poszthumusz, de annál vérbelibb, makoveczi főmű…

Térey első pillantásra verses szerkezetet használ, de az olvasó hamar rájön, hogy a sorokból hiányoznak a rímek. Ugyanakkor lírai nyelvezettel szól, néhol ironikusan néhol patetikusan. Gyakran vonja be az olvasót és szól ki a sorok mögül. A regényt pedig még szórakoztatóbbá teszik a mai, a hétköznapi életből vett szófordulatok, illetve a zenei utalások, melyek gyakran kísérik a cselekményt.

 Kőnig az új trendet követi,
Amely szerint a periféria ábrázolása önmagában erény:
A szegényekről bábozni, fotózni, filmezni,
Majd kipihenni magunkat egy síparadicsomban.

 

Pilinszky János: Így teltek napjaink

Országh Lilinek

1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.

Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.

A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

2768f1775688a77b6bd2debebe8b20f2

2

Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.

Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.

3

Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.

14e064f293f165b9bcc4996935afb6cb

4

Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.

Hölgyem és uram, jó éjszakát! Boldog új évet önöknek!

2017 második bejegyzésében egy összeállítást olvashattok, mely a tavalyi év három legnépszerűbb posztját mutatja be.

20170103_121621.png

  1. Feketeség és barbárság
    2016 legolvasottabb bejegyzése Péterfy Gergely Kitömött barbár és Toni Morrison A kedves című regényeit mutatja be az idegenség, a másság, a kirekesztettség és az alárendeltség fogalmait körüljárva.
  2. Erdős Virág: Van egy ország
    Második helyen az a vers szerepel, melyet Erdős a 2010-es választásokat követően írt, és ami 2016 októberében is ugyanolyan aktuális. Az alábbi linken a költőnő előadásában, megzenésítve is meghallgatható.
  3. …a régi napok meg akarják magukat mutatni.
    Grecsó Krisztián legfrissebb, Jelmezbál című regényéről írt bejegyzés szerepel a harmadik helyen. A vidéki-városi ellentétre, a generációk közötti feszültségre és az emberi kapcsolatokra építő cselekmény 2016 egyik legnépszerűbb olvasmánya volt.

 

(A címben szereplő idézet Térey János A Legkisebb Jégkorszak című könyvében szerepel.)

József Attila: Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!92e8c64d320ee48140342e24410e79c1

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

1933. január

Grecsó Krisztián: Azonosság

ce56a542f52daa398e839fd6ac1af069Vers lesz ez vagy azonosság,
halott apád lábán madzag,
felfekvése kőfaragás,
el nem szalad, el nem szalad;

Szerszám rozsda a kabátja,
halott apád lábán madzag,
felfekvést vagy kőfaragást
jég patájú lovainak?

Vers lesz ez vagy azonosság?,
halott apád el nem szalad:
A kabátja szerszámrozsda,
paripái mind fagyottak!;

Elszalad e halott apád,
van e még a lábán madzag?
Vers lesz ez vagy azonosság,
el nem szalad, el nem szalad.

Mese a világ pusztulásáról

1944. november 9-én hunyt el Radnóti Miklós.

Én Xexenoxe angyal vagyok, könyvtárosa az Úrnak, aki följegyzem a Föld nevű bolygó pusztulását a későbbi angyalnemzedék számára.

A Föld bolygó lakói – kik magukat embereknek nevezték – műveltségükben, hatalmuk tudatában megsértették az Urat, megtagadták és kigúnyolták. Íme:

*

Vörös párákba burkolódzott a Nap. Tüzes volt az ég alja. Az Emberek elhatározták, hogy eloltják a Nap tüzét. Felverték a tűzoltókat, kivonultak, egük felé bökték fene hosszú létráikat, és a Napra irányították gőzfecskendőiket.

De megnyílt mennybéli kapunk, s teljes pompájában megjelent az Úr. Mennydörgő hangon szólt a munkálkodókhoz, kik fölényes vigyorgással bámultak a haragvó Fenségre. „Ostobák, tüzet akartok oltani, égi tüzet. Ezért megbüntetlek benneteket.” Majd felénk fordulva: „De időt hagyok nékik megbánásra. Az Úr elnéző. Csak megrémítem őket.” Az Emberek nevettek. Kérték az Urat, hogy adjon nekik egy nap haladékot, és csak aztán kezdje a büntetést. Az Úr ráhagyta. Az Emberek hatalmas, nedves ponyvákkal takarták le még hatalmasabb felhőkarcolóikat. Készenlétbe helyezkedtek.

Egy nap múltán elsötétült az ég, zápor nélküli villámok cikáztak, csapdostak, melyek ha átütötték a ponyvákat, az Ember modern fecskendőinek estek áldozatul. Háromnapi meddő harc után az Úr abbahagyta a küzdelmet. Az első csapásnál az Ember győzött. Az Úr pedig így szólt a körülötte összegyülekvő, megbotránkozott angyalsereghez. „Hadd nőjön gőgje, büszkesége; harmadik csapásomnál pusztulni fog.”

Kevés pihenő után újra megnyílt az égi kapu, és a vén Nap besétált rajta. Sötétség keletkezett, és az Emberek hiába várták a napfelkeltét. Hideg lett. A mindenható Ember a második csapástól sem hökkent meg. Hatalmas sugárzó gépekkel pótolta Isten melegét, és – nevetett. A báltermekben a néger jazz hangjai mellett vigadott a csapásokkal sújtott Embersereg.

„Nincs már Úr felettünk… Legyőztük az Istent… Éljen az emberi önállóság…!”

Az Úr még egyszer letekintett az égi résen, egyik kezével a kibújni akaró Napot tartja vissza, másikkal bosszúálló angyalseregünket küldte a Földre. Bosszuló hadunk az Embert legérzékenyebb pontján, technikai kultúrájában támadta meg. Elvágtuk villanysodronyait, felrobbantottuk gyárait, napsugárpótló gépeit. Munkánkat végezvén visszatértünk a Mennybe, hol az Úr komoran fogadott. Néki is fájt remekművének pusztulása.

*

Hat nap múltán – melyet szüntelen jajveszékelés, hörgés töltött be – hullaszag áradt szét a Földgolyó körül. Az Ember nem nevetett többé, és a világ sorsa beteljesedett…

Az Úr hat nap alatt teremtette, hat nap alatt pusztította el.

Lecsuklik minden pilla most

80 éve, 1936. november 3-án hunyt el Kosztolányi Dezső.

Éjjeli iramat

Fölserkenek, fogat se mostam,6dd26da11fb544fa9805843b95e1cf55
úgy írok itt az éjbe mostan,
nem itten már, de ottan,
ahová ellobogtam,
lelkem fönn, az étherbe szálldos,
nem mint a táltos,
amaz utáltos,
kinek nyomába rikkant
sok béna adyrokkant,
fönn, fönn, határokon túl,
míg lenn a sok vakond túr,
s látszik pár néma kontúr,
lenézek, hát azok, ni:
Párizs, Velence, Brüsszel,
köszöntöm hetyke prüsszel,
mert szellemlábamon se zokni,
se szellemfőmön nincs kalap,
se búr kalap, se ír kalap,
csak szállok, mint egy irkalap,
mit egykor, rég, gyerekkoromba
feldobtam repülő gyanánt
megunt banánt
a kéményfüstbe és kerek koromba…