Lehunytam a szemem. Az üvegbura levegője présbe fogott, moccanni se tudtam.

1963. február 11-én, egy hónappal egyetlen könyve, Az üvegbura megjelenését követően, Sylvia Plath öngyilkosságot követett el. 

52b7b34d1df78f5aa1fa01dfbb6b8e0eAz 1963 januárjában megjelent regény a második világháborút követő amerikai irodalom egyik legolvasottabb alkotása lett. A cselekmény a 19 éves Esther Greenwood történetét meséli el, annak pszichés leépülését, öngyilkossági kísérletét és gyógyulását.

Sokan önéltrajzi regényként olvassák Az üvegburát, hiszen kétségtelen, hogy Plath saját tapasztalataiból merített, azokat dokumentálta: nem sokkal azután, hogy befejezte a főiskola harmadik évét, a Mademoiselle lap segédszerkesztője lett – s hasonlóan Estherhez – a nyár egy hónapját New Yorkban töltötte, ezt követően pedig súlyos mentális állapotba került és megpróbált öngyilkosságot elkövetni. Az üvegbúrában mindez megjelenik, csakúgy mint a kezelés az elmegyógyintézetben, illetve az elektrosokk terápia, amin Esther is átesik.

Dr. Gordon két fémlapot illesztett a fejemre kétfelől. Pánttal rám erősítette őket, a pánt vágta a homlokomat. Majd egy drótot nyújtott oda, hogy vegyem a számba.
Lehunytam a szemem.
Rövidke csend támadt, mint egy visszafojtott lélegzet.
Akkor valami lehajolt fölém, megragadott és rázni kezdett, mintha a világ vége jött volna el. Vii-ii-ii-ijj! – süvített a hang a szikráktól ropogó, kékes levegőben, és minden egyes villámcsapás iszonyú erővel vágott belém, úgyhogy azt hittem, összetöri a csontjaim, és minden éltető nedvet kifacsar belőlem, akár egy kettétépett növényből.
Miféle szörnyű bűnt követhettem el?

Sylvia gyógyulását követően, 1955-ben lediplomázott, majd az angol költő, Ted Hughes felesége lett. Két gyermekük született, ám házasságuk nem bírta sokáig. Sylvia ekkor már régóta foglalkozott a költészettel, ebben az időszakban írt verseit az Ariel kötetben adta ki.

Férje nőügyeit nehezen viselte, sokak szerint a szerető, Assia Wevill felbukkanása, majd teherbe esése hajszolta Sylvia-t az öngyilkosságba, akik 1963. február 11-én hajnalban a sütőbe hajtotta a fejét és megnyitotta a gázt.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,

Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.

Az nemes dolog lenne, az – születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,

Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.

Advertisements

Süllyed a hóban az öntudatom, riadó!

(…) lassú unalomba fulladásra van ítélve
A popzene is, mint a versenysportok vagy a Coelho-kultusz, (…)

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak, Jelenkor, 2015

2018-ban kitör az Eyjafallajöküll vulkán, melynek hatására egész Európát beborítja a jég, ablog2 hideg és a hó. Budapestet folyamatosan bénítja meg a már-már katasztrofálisnak mondható időjárás, a főváros pedig – az Elvis-rajongó polgármesterrel az élen – megpróbál túlélni és megoldást találni.

Egy képzeletbeli világba, a budapesti felső- és középosztály világába csöppenünk, akiknek az élete az időjárashoz hasonlóan, szélsőséges és válságos. A Duna befagy, korcsolyázni lehet rajta, a Sváb-hegyen pedig luxus síparadicsom épül. Térey valóságos, már létező helyszínbe, az olvasó számára ismerős közegbe helyezi szereplőit: leginkább azzal kísérletezik, hogy miként változnak, hogyan viselkednek emberi kapcsolataikban, mindehhez pedig a katasztrofális helyzet szolgál díszletként.

A Fácán udvaráról indult
A négyszemélyes lift a Nagy Normára,
Az extrémnek hirdetett síugrósánc tetejéig;
Igazi látványosság a fölvonóház volt a hegyállomáson,
Egy fából faragott és tőről metszett,
Díszeivel agancsot utánzó,
Poszthumusz, de annál vérbelibb, makoveczi főmű…

Térey első pillantásra verses szerkezetet használ, de az olvasó hamar rájön, hogy a sorokból hiányoznak a rímek. Ugyanakkor lírai nyelvezettel szól, néhol ironikusan néhol patetikusan. Gyakran vonja be az olvasót és szól ki a sorok mögül. A regényt pedig még szórakoztatóbbá teszik a mai, a hétköznapi életből vett szófordulatok, illetve a zenei utalások, melyek gyakran kísérik a cselekményt.

 Kőnig az új trendet követi,
Amely szerint a periféria ábrázolása önmagában erény:
A szegényekről bábozni, fotózni, filmezni,
Majd kipihenni magunkat egy síparadicsomban.

 

Pilinszky János: Így teltek napjaink

Országh Lilinek

1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát.

Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még.

A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában.

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

2768f1775688a77b6bd2debebe8b20f2

2

Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz.

Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.

3

Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről.

14e064f293f165b9bcc4996935afb6cb

4

Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot.

Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.

Hölgyem és uram, jó éjszakát! Boldog új évet önöknek!

2017 második bejegyzésében egy összeállítást olvashattok, mely a tavalyi év három legnépszerűbb posztját mutatja be.

20170103_121621.png

  1. Feketeség és barbárság
    2016 legolvasottabb bejegyzése Péterfy Gergely Kitömött barbár és Toni Morrison A kedves című regényeit mutatja be az idegenség, a másság, a kirekesztettség és az alárendeltség fogalmait körüljárva.
  2. Erdős Virág: Van egy ország
    Második helyen az a vers szerepel, melyet Erdős a 2010-es választásokat követően írt, és ami 2016 októberében is ugyanolyan aktuális. Az alábbi linken a költőnő előadásában, megzenésítve is meghallgatható.
  3. …a régi napok meg akarják magukat mutatni.
    Grecsó Krisztián legfrissebb, Jelmezbál című regényéről írt bejegyzés szerepel a harmadik helyen. A vidéki-városi ellentétre, a generációk közötti feszültségre és az emberi kapcsolatokra építő cselekmény 2016 egyik legnépszerűbb olvasmánya volt.

 

(A címben szereplő idézet Térey János A Legkisebb Jégkorszak című könyvében szerepel.)

József Attila: Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!92e8c64d320ee48140342e24410e79c1

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

1933. január

Grecsó Krisztián: Azonosság

ce56a542f52daa398e839fd6ac1af069Vers lesz ez vagy azonosság,
halott apád lábán madzag,
felfekvése kőfaragás,
el nem szalad, el nem szalad;

Szerszám rozsda a kabátja,
halott apád lábán madzag,
felfekvést vagy kőfaragást
jég patájú lovainak?

Vers lesz ez vagy azonosság?,
halott apád el nem szalad:
A kabátja szerszámrozsda,
paripái mind fagyottak!;

Elszalad e halott apád,
van e még a lábán madzag?
Vers lesz ez vagy azonosság,
el nem szalad, el nem szalad.

Mese a világ pusztulásáról

1944. november 9-én hunyt el Radnóti Miklós.

Én Xexenoxe angyal vagyok, könyvtárosa az Úrnak, aki följegyzem a Föld nevű bolygó pusztulását a későbbi angyalnemzedék számára.

A Föld bolygó lakói – kik magukat embereknek nevezték – műveltségükben, hatalmuk tudatában megsértették az Urat, megtagadták és kigúnyolták. Íme:

*

Vörös párákba burkolódzott a Nap. Tüzes volt az ég alja. Az Emberek elhatározták, hogy eloltják a Nap tüzét. Felverték a tűzoltókat, kivonultak, egük felé bökték fene hosszú létráikat, és a Napra irányították gőzfecskendőiket.

De megnyílt mennybéli kapunk, s teljes pompájában megjelent az Úr. Mennydörgő hangon szólt a munkálkodókhoz, kik fölényes vigyorgással bámultak a haragvó Fenségre. „Ostobák, tüzet akartok oltani, égi tüzet. Ezért megbüntetlek benneteket.” Majd felénk fordulva: „De időt hagyok nékik megbánásra. Az Úr elnéző. Csak megrémítem őket.” Az Emberek nevettek. Kérték az Urat, hogy adjon nekik egy nap haladékot, és csak aztán kezdje a büntetést. Az Úr ráhagyta. Az Emberek hatalmas, nedves ponyvákkal takarták le még hatalmasabb felhőkarcolóikat. Készenlétbe helyezkedtek.

Egy nap múltán elsötétült az ég, zápor nélküli villámok cikáztak, csapdostak, melyek ha átütötték a ponyvákat, az Ember modern fecskendőinek estek áldozatul. Háromnapi meddő harc után az Úr abbahagyta a küzdelmet. Az első csapásnál az Ember győzött. Az Úr pedig így szólt a körülötte összegyülekvő, megbotránkozott angyalsereghez. „Hadd nőjön gőgje, büszkesége; harmadik csapásomnál pusztulni fog.”

Kevés pihenő után újra megnyílt az égi kapu, és a vén Nap besétált rajta. Sötétség keletkezett, és az Emberek hiába várták a napfelkeltét. Hideg lett. A mindenható Ember a második csapástól sem hökkent meg. Hatalmas sugárzó gépekkel pótolta Isten melegét, és – nevetett. A báltermekben a néger jazz hangjai mellett vigadott a csapásokkal sújtott Embersereg.

„Nincs már Úr felettünk… Legyőztük az Istent… Éljen az emberi önállóság…!”

Az Úr még egyszer letekintett az égi résen, egyik kezével a kibújni akaró Napot tartja vissza, másikkal bosszúálló angyalseregünket küldte a Földre. Bosszuló hadunk az Embert legérzékenyebb pontján, technikai kultúrájában támadta meg. Elvágtuk villanysodronyait, felrobbantottuk gyárait, napsugárpótló gépeit. Munkánkat végezvén visszatértünk a Mennybe, hol az Úr komoran fogadott. Néki is fájt remekművének pusztulása.

*

Hat nap múltán – melyet szüntelen jajveszékelés, hörgés töltött be – hullaszag áradt szét a Földgolyó körül. Az Ember nem nevetett többé, és a világ sorsa beteljesedett…

Az Úr hat nap alatt teremtette, hat nap alatt pusztította el.