Hallod-e, amit mondok?

Amikor szombat délután felszállt a Délibe tartó vonatra, nem szegődött a szerencse a nyomába. A jármű gyerekzsivajtól és kirándulásból hazatérő osztálytól tömve futott pályáján, üres széket alig hagyva az utasoknak. Előretört a sorok között, s az első, egy idős házaspár melletti, még foglalatlan székre telepedett le. Az öreg úr nem volt éppen társalkodó kedvében, szemben ülő felesége pedig láthatóan nem örült a helyfoglalásnak. A hölgy egész úton a hangos gyerekeket figyelte, a pár egyetlen egy szót sem szólt egymáshoz. Az asszony néha-néha megmozdította lábait, mintha fájlalná, és a kicsi helyen ide-oda rakosgatta azokat.
3fba0ea94fa1344e21f31f8e313eb9e7 Nyilvánvaló volt, hogy lábai az új utastól nem férnek el, aki már majdnem elővette fülhallgatóját, hogy elzárja magától a külvilágot. Már majdnem beállt azoknak a táborába, akik képtelenek meglenni anélkül, hogy egy drót se lógjon ki a fülükből, s így, mindenkitől megszabadulva, magukba gubózva létezzenek. Azonban, egy ismeretlen  erőtől befolyásolva, nem állt be a kígyózó sorba. Egy ideig még gondolkodott azon, hogy mi lenne, ha elővenné a Hemingway-regényt, hátha akkor talán jobb fényben tüntethetné fel magát utastársai körében. Ezt az ötletet viszont hamar el kellett vetnie. Egyrészt a borzalmas hangzavartól nem tudna koncentrálni, másrészt, ha már most befejezné a könyvet, nem maradna semmije a hazafelé vezető, szintén magányos útra.
Ezektől, az iszonyatosan fontosnak tűnő problémáktól terhelve kezdte el felmérni a környezetét és egy nyolc-tíz év körüli kisfiún akadt meg a tekintete. Így elsőre nyilvánvalónak tűnt, hogy ő is az osztály tagja. Viszont szokatlanul hatalmas barna szemeiből úgy sütött az ártatlan gyermeki irigység, miközben sóvárogva figyelte a többi kisdiákot, hogy már szinte biztos lehetett abban, a fiúcska nem velük utazik. Nagyon sokáig, szinte egész úton le sem vette a szemeit a gyermekről, akin látszott, hogy valakivel társalgást folytat. Először mintha csak tátogott volna, később már mutogatott is hozzá. Kétség sem fért hozzá, jelbeszédet használt. Egy darabig nem mert újra ránézni. Félelem töltötte el. Félt attól, hogy be kell vallania sajnálatát. Hisz sajnálta, szinten minden porcikájában a süket-néma kisfiút.
A gyerek az édesanyjával beszélgetett. Tőle próbálta megtudni, merre is jár pontosan a vonat. Nyilvánvaló volt, hogy várt valakire. Az a valaki meg is érkezett, ugyanis a kisfiú édesapja felszállt a vonatra. Utasunknak meg kellett döbbenne, amikor meghallotta a fiú az apjához intézett szavait: “Valahol ott, ott előbbre van.” A saját füleivel hallotta a hangját. Nem használt jelbeszédet és a férfi sem.
Néhány perc múlva egy kislány ült le a fiúval szemközti székre. Gondolta, hogy testvérek, hisz ugyanolyan formás arcuk és hatalmas barna szemeik voltak. Csöndben ültek mindketten.
”A jegyeket kérem ellenőrzésre!” hangzott mögüle a már jól ismert jelmondat. Nem is figyelt fel a kalauzra. Jegyét gondosan visszahajtotta a tárcájába, s újra hátradőlt a széken, ügyelve arra, nehogy megrúgja az öreg hölgy lábait. Újra kusza gondolataiba merült, amikor a kalauz szavai beférkőztek a fejébe: “Sajnálom, de ezek nem erre a vonatra érvényesek. Rosszul állították ki őket.” Felpillantott. Az illetékes a barnaszemű fiúcska apjához beszélt. “Dunakeszin állították ki. Látom, itt van. Annyit tehetünk, hogy ezt most én elfogadom, de ha beérünk a pályaudvarra, újat kell váltaniuk.” A választ nem hallotta. A kalauz odaszólt a munkatársának: “A jegyet a visszaútra állították ki.” “Dunakeszire másikat kell venniük” reagált a a másik, miközben egy bérletet vizsgált. “De nincsen több pénzük.” mondta halkan az ellenőr, s újra az apához fordult. “A pályaudvaron kérjenek másikat. Hivatkozzanak rám. Mutassa meg nekik ezt, ők is látni fogják, b0475c4a5339bae38a5b7561fc4ccc2fhogy rosszul állították ki.”
Az apa megköszönte, a kalauz továbbhaladt. A gyerekek a szülőket figyelték, nem értették, mi történik. Egymáshoz még mindig nem szóltak.
Újra elszégyellte magát. Akárhányszor ilyen esetnek volt a tanúja, elkezdte átértékelni az életét, és azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni. Amikor beért a vonat a pályaudvarra, azon az ajtón szállt le, ahol a négytagú család. Egy kicsit még szaladnia is kellett, hogy utolérje az édesapát. “Szeretnék segíteni!” kezdte remegő hangon “Hallottam a vonaton, mi történt. Kérem, fogadják el ezt.” nyúlt a pénztárcájához. “Nem fogadhatunk el könyöradományt!” hangzott a mogorva válasz, s a férfi közvetített néma feleségének. “Mi nem vagyunk koldusok, segítsen inkább azoknak!” mondta, s kézenfogta az asszonyt, hogy elinduljanak a pénztárhoz.
Ő földbe gyökerezett lábakkal állt a peronon, és azért imádkozott, hogy hazajuthasson ez a kis család. A mellette elhaladók nem láthatták, hogy hatalmas könnycseppek gurulnak le az arca két oldalán. Napszemüveget viselt. Újra elszégyellte magát. De legalább megpróbálta.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s